Kaszás Tamás kazincbarcikai fiatalember álma vált valóra, amikor az egyetem elvégzése után dolgozhatott többek között egy nemzetközi hírügynökségnél, majd a legolvasottabb hazai lap fotóriportere lett.
Tamás nevével már találkozhatott a közvélemény, hiszen a Lendületben című képével 2010-ben elnyerte “Az Év Ifjú Természetfotósa” szakmai díjat.
Hogyan él, mit csinál ma Kaszás Tamás? Miért választotta a fotóriporteri munkát? Talán kiderül beszélgetésünkből.
– Hogyan kezdődött a fotózás, ami mára nem is igazán hivatássá, hanem szenvedéllyé vált?
– Édesapám mindig is szerette a fotózást, ma is szívesen hódol ennek a szenvedélyének, így felkeltette az én érdeklődésemet is. Alsós lehettem, s egy egyszerű fényképezőgéppel a nagymamám kertjében fotóztam a darazsakat meg a madarakat. Számomra szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a fotózás az, amit szeretnék csinálni, s a természet szépsége, szeretete életem része lesz.
Nem véletlen, hogy az általános iskola elvégzése után olyan iskolákba jelentkeztem, ahol ennek a szakmának minden apró részletét, szakmai fortélyát megismerhetem. Középiskolámat Miskolcon végeztem a S.P.I.C. Művészeti Líceumban, majd a Budapesti Metropolitan Egyetemen tanultam Fotográfia szakon, fotóriporter specializáción.
– Minden diák életében meghatározó lehet egy-egy kiemelkedő pedagógus, oktató. Ez talán a művészeti jellegű iskolákra különösen igaz. Volt olyan személy, aki meghatározó lett az Ön pályafutásában?
– Azért nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert mind a középiskolai, mind az egyetemi tanulmányaim során nagyszerű tanáraim voltak. Korniss Péterről tanultunk a középiskolában, majd az egyetemen már tanáromként tekinthettem rá, ez hatalmas dolog volt és a mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy ismerhetem. A diploma konzulensem Hajdú D. András volt, aki nagyon sokat segített abban, hogy hogyan kell felépíteni egy fotósorozatot, nagyon inspiráló beszélgetéseink voltak.
– Hogyan kezdődött a napilapoknál a szakmai karriered? Ezt azért kérdezem, mert a művészet, média olyan világ, ahová nehéz bejutni.
– Már az egyetemi éveim alatt több újságnál és képügynökségnél voltam szakmai gyakorlaton, az Indexnél is, ahol jelenleg fotóriporterként és képszerkesztőként főállásban dolgozom. A diploma megszerzése után egy kiadó vállalat több kiadványánál dolgoztam, majd váltottam, és szabadúszó fotóriporter lettem. Közel két évig dolgoztam így, többek között egy nemzetközi hírügynökség külsős fotósa is voltam.
– Az Ifjú Természetfotós díj után újabb szakmai elismerést kapott. Mi is volt az?
– A Miskolci Elvis című fotósorozatommal 2016-ban a Magyar Sajtófotó Pályázat „Művészet – Műalkotás vagy művészeti tevékenység ábrázolása fotóriporteri eszközökkel – sorozat” kategóriában 1. Díjat kaptam.
– Lehet erről többet tudni?
– Nádaski Attila – művésznevén Miskolci Elvis – már gyerekkorában is szerette Elvis Presley-t, mivel az édesanyja sokszor hallgatta a Király dalait. Többévnyi zenélés után 2003-ban járt Las Vegasban, ahol megnézte több imitátor műsorát. Úgy érezte, ezt ő is meg tudná csinálni. Miután hazatért, saját produkciójával kezdte járni Magyarországot. A fellépőruháját felesége készítette, az övet díszítő sasok pedig Las Vegasból érkeztek. Attila felesége szintén énekes, ő Marilyn Monroe-ként szokott fellépni Elvisszel. Lányukat Konstantina Priszcillának hívják, Elvis Presley felesége után kapta a nevét. Az ő mindennapjaikról készült a fotósorozat, amely az egyetemi diplomamunkám volt. Számomra ez a szakmai díj hatalmas elismerés volt.
–Mennyire stresszes a fotóriporteri munka?
– Alapvetően nem élem meg stresszes feladatként a munkámat, nem kell háborús helyszíneken fotóznom. Persze nehézség az van. Sokszor reggel még nem tudjuk, hová is kell menni, honnan térünk haza este. Aztán az is tény, hogy az egyes helyszínek nem kínálják fel önmaguktól a legjobb pillanatokat, amit meg lehet örökíteni. Ezekből a szituációkból kell kihozni a legjobbat, s ez mindig izgalmas kihívás számomra, s ezt én szeretem.
S szeretem, nagyon szeretem, hogy olyan helyszínekre, eseményekre jutok el, ahová másként nem tudnék eljutni. Én vagyok az emberek szeme, én mutathatom meg nekik képeim révén azt az eseményt, helyszínt, világot, ahol vagyok. Ha ez nem így lenne, akkor én is otthon a fotelben ülve láthatnám a tudósítást. De ez így számomra különösen szép és izgalmas dolog.
–Mint fotóriporter, van olyan terület (sport, művészet, stb.), amelyik az Ön területe, ahonnan kizárólagosan tudósít?
– Nincs. Fotóriporterként az ember széles skálán mozog, nagyon sok témával találkozom, legyen az sport, tüntetés, baleset, közéleti esemény, portré, vagy bármi más. Nekünk tudósítani kell, arról ami történik. Ha lehet azt mondani, hogy van saját terület, szabadidőmben ez a természetfotózás, illetve olyan emberi történeteket szeretek fényképezni, amelyekkel eltölthetek hónapokat, akár éveket is. Egy ilyen hosszútávú anyagnál nagyon érdekes, ahogy az alany egyre jobban megnyílik, majd egy idő után már természetes lesz neki, hogy én ott vagyok vele egy fényképezőgéppel, és akkor jönnek az igazán őszinte pillanatok. Ez teljesen más, mint a napi hírfotózás.
–Van-e olyan történet, helyszín, ami az Ön számára is különlegesen érdekes?
– Egy időszakot emelnék ki leginkább, amely meghatározó és nagyon izgalmas volt az életemben. Miután gyakornokként elkezdtem dolgozni egy igazi szerkesztőségben, az első héten a kezembe kaptam a céges autó kulcsát, kaptam egy témát, és indulhattam fotózni, egyedül, önállóan. Igazi mélyvíz egy még a tanulmányait végző egyetemistának, de ott tanultam meg azt, hogy milyen felelősség van fotósként a kezemben. Azon a nyáron végig jártam minden fesztivált és rengeteg eseményt, nagyon intenzív időszak volt.
–Egy szokásos utolsó kérdés. Mit üzenne a most végzett fiataloknak?
– Nekem az a tapasztalatom, ha beszélgetek a 18-20 évesekkel, hogy sokuknak nincs elképzelésük arról, mit is szeretnének csinálni. Úgy gondolom az a leghelyesebb, ha olyan pályát választanak, ami érdekli őket, amit szívesen művelnének, és abban a legmagasabb szinten, legmagasabb tudással képesek dolgozni. A mai változó világ a középszerűséget nem honorálja.
S persze azt is tudni kell, hogy az iskolai bizonyítványmegszerzésével nem ér véget a tanulás, az végig kíséri az életünket. Én sem az iskolában tanultam meg, hogyan működik egy szerkesztőség, hogyan kell megragadni egy pillanatot az esemény helyszínén, s lehetne sorolni a tanulni valókat.
–Köszönöm a beszélgetést!
Fotók: Kaszás Tamás