Az előző részben a XVIII. századi kezdetektől napjainkig körbe jártuk a szénbányászat kezdeteit a nehézkes indulástól a gőzgépek megjelenését követő felívelő szakaszon át a XX. század utolsó harmadában megindult hanyatláson át a bezárásokig. Ebben és a következő részben pedig a projektben érintett jelentősebb bányák története következik.
Edelény
Az 1800-as évek közepén a nagybirtokos Coburg család egy osztrák geológust bízott meg azzal, hogy derítse fel, a környéken létezik-e? A kedvező eredmények után megindult az előkészítés. Az első bányát 1855-ben a Császta alján nyitották meg a térség legnagyobb birtokosai, a szász eredetű Coburgok. A szénre azért volt szükség, hogy biztosítsák a cukorgyár energia ellátását. A század végére eljelentéktelenedett az akna. Azonban a XX. század elején újabb iparosítási hullám indult. Edelény is hasznot húzott ebből, de a vizes homok megjelenése majdnem a tevékenység végét jelentette.
A trianoni veszteség pótlására fellendült a maradék ország szénbányászata. Új lendületet kapott Edelényben is a termelés. Több cég alakult, még bányavasút is épült a MÁV állomásig a szállítást megkönnyítendő. Az újabb világháború újabb fellendülést hozott, viszont amint a harcok elérték hazánkat pusztulást is jelentett.
A szovjetek 1944 decemberében foglalták el a térséget és 45 januárban újra indult a termelés a vízbetörés által nem érintett részeken, majd 1946 és 48 közt jött az államosítás. A megálmodott vas és acél országának megint csak szénre volt szüksége, annyira, hogy 1952-56 közt még rabok is dolgoztak a II-es aknában. Közben újabb fejlesztések történtek a föld alatt és felett is, jóléti létesítményekre is futotta, például szállóra a távolból érkezett munkásoknak. Hajdúnánáson üdülőt nyitottak… A bánya a 80-as évek közepén indult hanyatlásnak, amit részben a létszámhiány, másrészt az elmaradt fejlesztések, a géppark elöregedése, a kitermelt szén minőségének a romlása okozta. A rendszerváltáskor az állam kivonult az ágazatból, tőkeerős befektető viszont nem érkezett, s ez megpecsételte az edelényi bánya és az ágazat sorsát.
Szinte minden rosszban van valami jó, az 1958-as vízbetörés után fedezték fel az ásványvizet, amelyre alapozva palackozót építettek, ez lett a sokak által kedvelt Borsodi víz. Az ásványvíz túlélte az 1995-ös bányabezárást, viszont megpecsételte a sorsát 2019-ben egy vegyi szennyezés.
Szuhakálló
A falusi közbirtokosság képviselője, Kisházy Kálmán 1869-ben a kutatási engedély meghosszabbítását és évi 2000 tonna szén eladásának a jogát kérelmezte a területileg illetékes bányakapitányságtól. Ez volt vélelmezhetően az Uradalmi-táró. Ezt követően társulások, bányanyitások, szüneteltetések, bezárások váltogatták egymást, amely részletes ismertetésétől most eltekintek.
A lényeg, hogy a világháború után, 1946-ban elindult a Szeles I. akna fejlesztése. Szelvényét bővítették, kötélvontatású szállítás létesült, a IV. telepi kamrafejtéseket a frontfejtések váltották fel. 1950 Szeles Szeles I. aknán létesült bányamunkára a borsodi vidék első KÖMI tábora (politikai foglyokat is dolgoztattak). 1954 Szeles Szeles II. táró megnyitása. 1958 Szeles Szelesi külfejtés indítása (amelyet 62-ben bezártak). 1962 Szeles Szeles III. akna megnyitása. Ennek szénterületei a Sajó árterülete alatt voltak! A szuhakállói bányák közös jellemzője volt a vízbetörés veszély, amely többször be is következett. Sőt, az 1978-as árvíz idején a folyó gátja átszakadt és elöntötte a bányát. A vízmentesítés és újraindítás három hónapba került. Szeles IV-et 1984-ben összevonták Edelény IV-el. A rendszerváltás tett pontot a szuhakállói mélyművelésű szénbányászat történetére, a IV.-es aknát 1991-ben leállították. Felszámolták a bányákat, rekultiválták a területet és eladták hasznosításra. Miután leállt a szivattyúzás gyorsan birtokba vette a zárógödröket a víz.
Kurityán
A dokumentumok szerint gróf Pallavicini Róger indította meg 1873-ban Kurityán határában a szénbányászatot. Hozzá köthető az Eulália, Izabella bányatelkek és tárók a Lilla puszta völgyében, az Ortás és a Nyila dűlőkben. Igazából 1912-ben pörgött fel a kitermelés, Rudabánya szénigényének a kielégítésére, majd 1922-ben szénosztályozó és erőmű is épült, hogy biztosítsák a vasércbánya áramellátását. Az 1948-as államosítás után újabb fellendülés jött, rövid életű külszíni kitermeléseket is nyitottak. A kurityáni mélyművelésű bányászat 1969-ben ért véget a lejtősakna bezárásával.
Ormosbánya
Nos, a legendárium szerint valamikor a kiegyezés idején felfedezték a barnaszenet (ami a kor olajának számított) báró Radványszky földjén, a bányászkronológia szerint 1870-ben készült el az Óremény táró térképe, s 1873-ban megindult a kitermelés is, ami hozta magával a bányászathoz értő munkások betelepülését az ország más részeiről. Hadobás Pál egyik tanulmányában bukkantam Mattyasovszky Jakab leírására 1882-ből: „Az ormosi pusztán van egy szénkibukkanás a patak-mederben. Kutatóakna a völgyben, közvetlenül balra az úttól s a rudabányai vaspályától. Az akna mélysége 12 méter, egy kagyló-pad áttörése után 9 méter mélységben, 2 méter vastag széntelep
táratott fel, mely kissé a völgyfenék felé hajlik”.
Fejlődésnek indult az anyatelepülés (amely része volt a későbbi Rudolf telep is, ma önálló község, egy másik cikkben részletesen foglalkozunk vele) és Ormosbánya is (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a névnél a továbbiakban), amely szénterületeit 1908-ban megvásárolta a diósgyőri kohászatnak az állam, s ezt követően felpörögtek az események. Két lejtősakna, függőkötélpálya, munkáslakások, vasút… tiszta Amerika! Ahol bánya, ott munkásmozgalom is lett, volt sztrájk, amelyet a kivezényelt katonák vertek le, a világháború bénultsága után újra felpörgő termelés, a második világháború után, amelyet szerencsére megúsztak harcok, károk nélkül 1946-ban államosítás (egy amerikai érdekeltség kivételével, amit 1948-ban vettek el). Majd a „vas és acél országában” a felfutó szénigény kielégítésére Ormosbányás is fokozták a termelést, új aknákat nyitottak, a kimerült régi telepeket bezárták, valamint külszíni fejtéseket is indítottak. a hatvanas évek voltak a helyi bányászat aranykora, amikor évente 1.200.000 tonna körüli szenet termeltek! Az Ormosbányai Szénbányának több, mint 3900 dolgozója volt. Aztán a 70-es években megindult a lejtmenet, 1977-brn kimerült az Ella II. akna, 1986-ban az Ormos VII. akna is kimerülőben volt, már sejteni lehetett, hogy közel a vég, ami 1988-ban következett be, a kitermelés befejezésével. Ezt követően évekbe telt a felszámolás, tényleges bezárás.
Sajószentpéter
A feljegyzések szerint a kezdetet 1888-ban a Xifkovics család szénbányája jelentette a Kós-völgyben az Erzsébet lejtősakna és két függőleges akna képében. A verseny helyzetet érzékelteti, hogy a következő évben megnyílt a térség egyik nagybirtokosának, gróf Szirmay Alfrédnak a magáról elnevezett Alfréd bányája. Az 1891-ben létrehozott MÁK Rt. (Magyar Általános Kőszénbányák Rt.) jogelődje a borsodi hátterű (Center-Királd) Melczer-féle bánya adta a tőke felét, a másik felét pedig magánszemélyek jegyezték. A részvénytársaság elnökének gr. Teleki Géza volt belügyminisztert, vezérigazgatónak Herz Zsigmondot (a Melczer egyik tulajdonosa), bányaigazgatónak pedig Hönsch Edét, a királdi bánya vezetőjét választották. A cég először Borsodban terjeszkedett, s megvette a korábban említett péteri bányákat, 1895-ben pedig sajátot nyitott a városban. Ezzel párhuzamosan a Tatai-szénmedencében is terjeszkedett, s ez lett rövidesen a meghatározó bázisa. A péteri bányák a Borsodi Szénbányák Rt. kezébe kerültek, a központ az Afréd lett, ahonnan normál nyomtávú vasutat építettek az állomásig, az Erzsébet aknából pedig keskeny nyomtávú, lóvontatású vasutat az Alfrédig. A megnövekedett munkaerőigény biztosítása érdekében még 1895-ben 166 bányász lakást és 6 munkáslaktanyát (mai kifejezéssel: munkásszállót) építettek! Szintén 1895-ben a MÁK megalapítja és felépíti a Hazai Üvegipari Rt, sajószentpéteri gyárát. Ez évi 35000 tonna szén termelését igényelt.
Az első világháború hadiipara ugyancsak falta a szenet, ami újabb beruházásokat indukált, illetve pótolni kellett a kimerült Alfréd és Erzsébet aknák kieső termelését. A gazdasági élet azonban nem egy egyenes fejlődési vonal, a nagy gazdasági világválság alaposan visszavetette a hazai ipart, beleértve a szénbányászatot is, ezzel összefüggésben 1930-ban a hatnapos munkahetet felváltotta a péteri bányákban a 4 napos! A válság végét jelzi, hogy néhány évvel később más cégek is szénbányászatot folytattak Sajószentpéter határában. A bányamentő állomást 1951-ben nyitották meg. A voluntarista gazdaságpolitika végét jelzi, hogy 1953-ban újabb termelőhelyeket zártak be Péter környékén. 1966-ban leáll a II-es akna, amely egy évig tanbányaként funkcionál, de 1967-ben úgy döntenek, hogy nincs rá szükség, az épületeket és a területet eladják. Ezzel gyakorlatilag megpecsételődött a péteri bányászat jövője. A végzet 1973-ban a III-as akna bezárásával következett be.
Kondó
1822-ben vizsgálat indul a Harica-völgyben fekvő Ludna pusztán a szén fellelésére, az első bányát 1890-ben nyitották a térségben Árpád-táró néven, amelyet 1900-ban bezártak. Trianon évében a Sajókondói Kőszénbánya Rt. három aknát is nyitott, a kitermelt szén elszállítására pedig bányavasút építésébe kezdtek, amely csődbe ment és amit építettek, azt is felszedték… A világháborúig egymást váltották a bányanyitások és zárások. Az államosítás utáni koncentráció a termelés felfutásával járt 1953-ig, jó minőségű lakossági szenet termeltek. 1957-ben elkezdték a Lyukó –Kondó, Kondó- Berente drótkötélpálya építését. A termelés egyre jobban visszaszorult és átvette a helyét a tanbánya, amely néhány tárót életben tartott, de 1967-ben bezárták. Ezt követően rekultiválták az egykori bányatelkeket, amelyek helyén három tószületett a község határában.
-Csontos László-
