A régió bányászatának emlékeit, a változást bemutató filmek, fotók, újságcikkek folyamatosan kerülnek feltöltésre a www.sajomentiforum.hu hírportál Egy bányász régió rovatába. Szívesen várunk minden visszaemlékezést bemutató fotót, írást az obekazincbarcika@citromail.hu címre. A teljes anyag október végéig kerül feltöltésre.
Tisztelet a bányászoknak!
——————————————————————————————————————
A Borsodi Vegyi Kombinát és Kazincbarcika energia igényének hozták létre a széntüzelésű Borsodi Hőerőművet, amely fénykorában az egyik legnagyobb volt az országban. Túlélte a bányák bezárását, a szénről a biomasszára áttérést, az anyagi problémákat viszont nem.
Az iparnak mindig is szüksége volt energiára, ezért építették és helyezték üzembe Barcikán 1924-ben az úgynevezett kiserőművet, amely első sorban a környező bányákat valamint egy távvezeték segítségével Egert látta el villanyárammal évtizedeken keresztül. A második világháború után „a vas és acél országa” koncepció keretében, szovjet mintára erőltetett iparosításba kezdett Magyarország, amely egyik központja a Sajóvölgye lett. A tervezőasztalokon megszületett a BVK és Kazincbarcika városa, az energia ellátáshoz pedig szükség volt egy nagy erőműre, ez lett a Borsodi Hőerőmű (fennállása alatt több neve is volt, maradjunk ennél), amely generátorait az 50-es évek közepén helyezték üzembe, s a 196 MW teljesítménnyel ekkor a magyar villamosenergia termelés 20 %-át adta! Később a gyár és a város fejlődésével párhuzamosan fejlesztették. A csúcs időszakban mintegy ezren dolgoztak a cégnél.
Közéjük tartozott a kazincbarcikai Zöldi Albert mérnök is, aki 1975-77 illetve 1987- között az erőműben dolgozott különböző beosztásokban az irányítástechnikai csoportvezetőtől a karbantartási főmérnökig. Rálátása volt a cég működésére. Mint szállítási vezető (a tüzelőanyag fogadásától a kazánok szállítószalagjáig ő irányított) szoros kapcsolatban volt a bányászokkal is.
„Jó kapcsolatba kerültem a lyukóiakkal. Egyszer meghívtak bányalátogatásra is. Itt kell elmondanom, hogy édesapám bányász volt. Egészen pontosan esztergályos volt Miskolcon, majd eljött vájárnak Kazincbarcikára, innen is ment nyugdíjba. Jártam többször is a bányában, de csak a felszínen- fogott a történetbe Zöldi Albert.- A bátyám Kurityánban vájár iskolát végzett, s a bányában dolgozott, amikor a (felszabadulását követő tavasszal a) névnapján, március 8-án rászakadt a bánya. Ezt követően nem vágytam a bányába… Száraz, meleg volt és a kazánosok panaszkodtak, hogy vizes a szén. Ekkor már teherautóval szállították Lyukóból. A fűtőértéket úgy határoztuk meg, hogy a bánya és az erőművi labor is ellenőrizte és átlagot számítottunk. Gyanakodtak a kollégák, ezért a bányászok meghívtak, hogy nézzem meg a bányát. Beöltöztettek, majd levittek az aknába, elvittek a frontra is. Meleg volt, a fővájatban a sínek közt folyt a víz… láttam, hogy mit dolgoznak amíg a kasig eljut a szén. Eddig is tiszteltem a bányászokat, de ekkor megértettem, hogy miért vizes a szén.”
„Az erőmű stabil cég volt, jól fizetett. Az AES a létszám mintegy kétharmadát leépítette, a maradékot megdolgoztatta, de meg is fizette. A bányászok még jobban kerestek és ment az irigykedés”- elevenítette fel a kétezres évek elejét a mérnök. Elmondása szerint, ha ilyet hallott, akkor csak annyit felelt, hogy adott a lehetőség, bárki elmehet Lyukóba vájárnak, de nem akadt jelentkező… A legtöbb ember ugyanis úgy volt vele, hogy akkor megy majd le a tárnába, ha ablakot vágnak rá. A pénzt sokan irigyelték, a munkát és a körülményeket már kevésbé.
Zöldi Albert emlékei szerint jó volt az erőművi kollektíva. „Sokan dolgoztak a cégnél Berentéről – erőműves lakótelep is épült – Péterről, Kazincbarcikáról, de sokan jártak távolabbról is, volt aki Dubicsányból ingázott. A mag zárt közösség volt, sok erőműves családdal, amelyek generációi egymás után itt helyezkedtek el. Nem volt nagy fluktuáció. Amikor az amerikaiak megvették a céget nem is értették, hogy lehet, hogy sokan évtizedeket dolgoztak egy helyen. Nincs bennük kihívás? – kérdezték. Az oka egyszerű, az USA-ban az emberek nagy része nem saját, hanem bérlakásban él, amely nagyjából ugyan annyiba kerül az ország egyik részén, mint a másikon. Még nálunk a többség saját tulajdonú lakásban él. Ezért – s körbe mutatott egyébként szép, két szintes sorház lakásán – Győrben talán egy másfél szobást kapnék?”
„Nagyon jó volt a kollektíva. Mindenki ismert mindenkit az erőműben”- értékelt Albert, ami az alacsony fluktuációnak is köszönhető volt, illetve a közös programoknak. A szocialista brigádokon keresztül a cég támogatta az utazásokat, közös kirándulásokat. A buszon ment a kártyázás, jó hangulat volt végig. Voltak közös bulik, s még akár külföldre is együtt mentek a kollégák nyaralni. Mióta megszűnt a cég erőműves találkozókat szerveznek. Előfordult, hogy 130-an összejöttek az egyik étteremben nosztalgiázni. A főnökökről is csak jót tud mondani Albert, kivéve egyről, a végén. A bezárás után kevesen tudtak gyorsan elhelyezkedni. A költözés nem vált jellemzővé az említett okok miatt, nem volt jövedelem, s jöttek a viták. Sok család tönkrement. Albert egy vitás eset után (felmondtak neki, hosszabb időre táppénzre ment) végül közös megegyezéssel távozott. „A kollégáktól barátsággal váltam el, kivéve a főnököt’- összegzett az egykori főmérnök.
Azonban ne szaladjunk ennyire előre, mert igen csak érdekesek voltak a végjáték évei, például miért tértek át a széntüzelésről a biomasszára?- ezzel gyakorlatilag halálra ítélve a megye utolsó mélyművelésű bányaüzemét.
„A kén kibocsátási értékünk magasabb volt a normálisnál a magas kéntartalmú lyukói szén miatt. Kivetették a bírságot, amit az erőmű kifizetett, de tudott működni. Aztán jött a Kyotói jegyzőkönyv, s a magyar állam elkötelezte magát: ez a határérték és pont. Betartod vagy lakat. Ekkor jött a biomasszára váltáson gondolkodás. Felvetődött, hogy Szerencs környékén repceszárat bálázni, majd beszállítani, napraforgómag héjat égetni. Utóbbinak nagyon magas a fűtőértéke, ég, mint az olaj, de hol van olyan mennyiség, amely egy erőműnek kellene? Először faaprítékot, majd aprítóberendezést vettünk. finomat gyártott, de rendszeresen beragadt. Ezt követően épül egy nagy aprító. Beszállítónk volt az Északerdő, az Egererdő, de még a Pilisból is hozták, sőt Szlovákiából, Ukrajnából is.”
Azon túl, hogy megoldódott a kén probléma, miért éppen faapríték? „Bioenergiának minősítették a termelésünket, amelynek magasabb volt az átvételi ára, mint amit a szénből állítottunk elő.”
Az erőmű tovább élt, Lyukó viszont rövidesen bezárt, mert nem volt elég igény a szénre (az erőmű nem vette át, a lakossági igény pedig nem tudta kiváltani). Próbálkoztak egyébként nógrádi és orosz szénnel is (utóbbi Krasznojarszkból érkezett, s a minőségével volt probléma, nevezetesen túl jó volt! A magas fűtőérték miatt keverni kellett helyi szenekkel, hogy ne égesse szét a berendezéseket.
(Lyukóbánya. Fotó: Mit Miskolc adhatott)
A kazánosok sokat panaszkodtak, ráadásul gond volt a szállítással is, mert az oroszok januárban egyszerűen leálltak- újév majd az ortodox karácsony miatt- a szerző. Érdekességként elárulta Zöldi Albert, hogy próbálkoztak szalmával is, de (nem) a térfogat problémák miatt nem volt érdemes beszállítani.
Lyukó bezárt, mert nem tudott elég szenet eladni, de mi tette be a kaput a hőerőműnek?
„Szerintem a profit csökkenőben volt. Végül a rekultiváció és a dolgozók végkielégítése az államra szakadt.” A beszállítók egy részének is adósa maradt a cég. Az AES távozása után sokan még bizakodtak az újra indulásban, de ennek a lehetősége az első télen szertefoszlott. Mint Zöldi Albert emlékeztetett rá, a rendszert fel kellett volna tölteni fagyállóval. Ez nem történt meg és a hideg tette a „dolgát”, szétfagyott minden érzékeny rendszer. A működőképes állapotba hozáshoz szükséges javítások, cserék olyan sokba kerültek volna, amelyek irreálossá tették az újraindítást. Végül megvette egy ukrán érdekeltségű konzorcium és elkezdték az erőmű bontását… Mára már a Sajóvölgy képét uraló kémények is eltűntek, a szocreál főbejárat azonban még áll. Igaz a felirat alig olvashatóra kopott, a vakolat pedig mállik.
-Csontos László-
Borítókép fotó: wikipédia
