Amikor leültünk beszélgetni a múltról Tóth János bácsival, hamar kiderült, hogy számára 4 dolog volt nagyon fontos az életében.
Az első és legfontosabb a család. 62 évig élt szeretetben nemrég elhunyt feleségével. Két fiút neveltek. A család számára feldolgozhatatlan tragédia volt kisebbik fiuk halála. Kamionjával már hazafelé tartott Angliából, éjszaka lett, ezért útközben meg kellett állnia pihenőre Szlovákiában. A hideg idő miatt beindította a fülke fűtését. Többé nem ébredt fel, szén-monoxid mérgezésben meghalt, 35 éves volt. A másik fia a megyei kórházban dolgozik orvosírnokként, most fogják ünnepelni 59. születésnapját.
A másik fontos dolog a tudományos munka volt, a harmadik pedig a kertészet. S természetesen kitöltötte életét a sakk. Versenyzett, edzőként dolgozott, szakosztályt vezetett. S ő alapította a kazincbarcikai sakk szakosztályt is. Ez lett élete egyik meghatározója.
-János bácsi nagyon nagy szeretettel beszélt családjáról, életének a legfontosabb része. Mit jelent az ön számára a család?
-Mindent. Szüleink ellenezték a mi házasságunkat, aminek legfőbb oka, hogy én más gondolkodású voltam, mint az akkori szerelmem, a későbbi feleségem. Mi pedig ennek ellenére nagyon jól megértettük egymást, igazi társak voltunk, gyönyörű 62 évet éltünk együtt.
A feleségem ápolási igazgató volt a Vasgyári Kórházban, majd a megyei kórházban. Ezek mellett ápolástant tanított az egészségügyi szakiskolában. Nagy bánatom, hogy egy családját szerető, okos, értelmes ember, a társam elment 82 éves korában. Szép és gazdag életünk volt. A családdal, azaz a feleségemmel és a gyerekekkel 42 országban jártunk. Kempingeztünk, azaz sátorban laktunk, és csodálatos élményeket éltünk át.
Feleségem vallásos volt, zárdában tanult. Én világi gondolkodású voltam, vagyok, de nagyon jól megértettük egymást. Mindig elkísértem őt a templomba, egyházi rendezvényekre. Három alkalommal voltunk Rómában, s minden alkalommal ellátogattunk a Szent Péter bazilikába. Számomra hatalmas élmény volt látni az a gyönyörű épületet, annak a belső részét, hallgatni a misét, bár nem értettem belőle semmit, hiszen latin nyelven tartották azt. Ennek ellenére lélekben nagyon megfogott és lenyűgözött az ottani látvány, különleges érzés volt az, ami az embert hatalmába kerítette.
-Hogyan kerültek Kazincbarcikára, miként lett közösségi ember, a városi sakk élet meghatározó személyisége?
-5 évig dolgoztam a Diósgyőri Gépgyárban, Ez idő alatt hirdetett a Könnyűbetongyár egy üzemvezetői állást lakással együtt. Megpályáztam, s az elbeszélgetések után én kaptam meg az állást. Ezt követően költöztünk Kazincbarcikára, s egy héten belül lakást kaptunk. Itt születtek meg gyermekeink.
Közélet? Engem 1970-ben kizártak az MSZMP-ből. Később a Munkáspárthoz csatlakoztam, onnan is kizártak, majd kizárt a DK is. Így most a civil szervezetek munkájában veszek részt, innen már csak nem zárnak ki.
És a sakk? Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a sporttal?
-Úgy gondolom, hogy fontos szerepet játszott ebben az iskolai sikerem. Az iskolában sakkoztam, és az iskola bajnoka lettem. Hatodikos létemre legyőztem a nyolcadikos társakat. Megszerettem, életem részévé vált a sakk.
1957-ben folytatódott a sakkal való kapcsolatom. A Miskolci Spartacusban sakkoztam. Az akkori elnök rám bízta a 3. csapat vezetést, majd később a 2. csapatét is, ahol játszottam is, és vezettem is a csapatot. 5 és fél évet töltöttem a Spartacusnál, majd kiköltöztünk Sajószentpéterre, s átvettem az ottani sakk szakosztály vezetését. Szalontai Karcsi bácsi volt az igazgató, aki nagyon szerette a sakkot, rendszeresen jelen volt versenyeinken, s bőkezűen támogatta a csapatot. Az akkori sajószentpéteri sport élet egyik kiemelkedő részese lett a sakk klubunk, melyről a város sport múltját bemutató könyvben is megemlékeztek.
Amikor Kazincbarcikára költöztünk, akkor megalapítottam, az itteni sakk szakosztályt, támogatónk a Gyár-és Gépszerelő Vállalat volt.
Jelentős sikereket értünk el. NB II, NB I B, majd az NB I.
3 évet töltöttünk a legmagasabb osztályban. Hatalmas élmény volt, hiszen a hazai és a nemzetközi sport legnagyobbjaival játszhattunk. Akkor Király Bálint volt a polgármester, megfelelő támogatást kaptunk, tudtunk versenyezni. Aztán történ változás, Bálint után jelentősen lecsökkentette a város a támogatást, s vissza kellett lépnünk az NB I. 5. helyéről. Nem is az NB I B-be, hanem az NB II-be. Azóta is az NB II-ben játszunk. Tavaly a 4. helyen végeztünk.
A rendszeres versenyek mellett sakktornát is szervezünk. 22 évvel ezelőtt indítottuk el a Kovács Simon sakkversenyt, mely mára az egyik legismertebb verseny lett idehaza, Borsodban pedig a legnagyobb Ő sakkozónk volt az NB I-ben és az NB I B-ben is. Meghaltak, emlékükét ápoljuk ezzel a versennyel. Tavaly 101, idén 94 versenyző jött el. Szerénytelenül mondhatom, hogy ez nekem is szól, hiszen elég, ha felhívom az ismerős szakosztályok vezetőit, akik azonnal jelzik, hogy „Jánoskám, természetesen megyünk hozzátok.”
-Az elmondottakból az derül ki, hogy a sakkban olyan mindenes volt János bácsi. Lehet így fogalmazni?
-Úgy gondolom, hogy igen. Szakosztályt alapítottam, vezettem, edzősködtem, versenybíró voltam. S bár már nem én vagyok az egyesület vezetője, de ma is segítem munkájukat.
Több nemzetközi mestert neveltem, addig, amíg a tudásommal segíteni tudtam őket, aztán természetesen egy magasabban képzett edző irányította őket. Ilyen Kis Pál, aki nemzetközi mester lett, Handó Vili, Zámbó Zoli, akik szintén nemzetközi mesterek lettek, s voltak még jó páran. Jól eső érzés, amikor arról beszélnek, hogy Tóth János bácsi indította útjukra őket.
S a sors szép ajándéka, hogy olyan sakkozókkal kerültem baráti kapcsolatba, mint Lékó Péter , aki nemzetközi nagymester, többszörös világbajnokjelölt, többszörös sakkolimpikon, kétszeres sakkolimpiai ezüstérmes, világválogatott, U16 ifjúsági világbajnok, U12 és U14 Európa-bajnok. Vagy Verőczi Zsuzsa, aki nemzetközi nagymester, háromszoros magyar bajnok, négyszeres olimpiai ezüstérmes. Ő 10 évig nálunk sakkozott. Édesapjával jó barátságot ápoltunk, s az ő tanácsára jött hozzánk sakkozni. Felejthetetlen Ananddal, a négyszeres világbajnokkal történt találkozásom. Legutóbb együtt vacsoráztunk, sokat meséltem neki a kazincbarcikai sakk történetéről. S lehetne sorolni a többi nagyszerű sakkozót is, akikkel, a sors összehozott.
–Említette, hogy életének érdekes és fontos része volt a tudományos tevékenység. Mondana erről az időszakról néhány gondolatot?
–32 évig dolgoztam a Sajószentpéteri Üveggyárban. A METESZ-en belül működött a Szilikátipari Tudományos Egyesület, én az ottani 22 főnek voltam a vezetője, akik között ott volt a vállalat főmérnöke is. Munkám elismeréseként a minisztertől az Építőipar Kiváló Dolgozója kitüntetést kaptam.
Érdekes volt a miniszterrel történt beszélgetésem is. Említettem neki, hogy édesapám is ott dolgozott a minisztériumban. Valahogy így zajlott a beszélgetésünk:
„-Mit csinált itt édesapád?
-Miniszterhelyettes volt.
-Tényleg?
-Igen.
-Akkor gyere be a szobámba, van ott egy tabló, keressük meg rajta édesapádat!”
Bementünk, s ott volt a tablón, amin ő nagyon meglepődött.
Édesapám több évig volt miniszterhelyettes. Aztán a Rajk per kapcsán egyik napról a másikra letartóztatták, hat hónapig volt az ÁVH börtönében. Nem tudtunk vele kapcsolatot létesíteni, nehéz világ volt, hiszen édesanyám, 3 testvérem és én éhen haltunk volna, ha nagynéném nem segít nekünk. Aztán érdekes fordulatot vettek az események. Az egyik éjjel hazahozták, rá egy hétre kinevezték a Miskolci Kenyérgyár igazgatójának.
–Hogyan telnek most napjai János bácsinak?
-Sok helyi civil szervezetnek vagyok a tagja, némelyeknek az alapítója is. Igyekszem az ő munkájukat is segíteni. Rendszeresen eljárok az Újkazinci Baráti Kör rendezvényeire.
Az évek elhaladtak, így az idén átadtam a vezetést Ligárt Tamásnak. Ő az elnök, de munkáját segítem, hiszen a sakk az életem része.
-Köszönöm a beszélgetést, kívánom, hogy a sakk még sok örömet okozzon János bácsinak!
-Köszönöm szépen!
