Amikor Sajószentpéteren jártam Csorba Csabánál a művelődési központ igazgatójánál éppen bezárás előtt voltak pár nappal. Nem az országon végigszáguldó energiasokk miatt, hanem tervezetten, tetőfelújításra. Sok várossal ellentétben nem most szembesültek a problémával, a kulturális intézmények egy részét felújították az elmúlt években.
Csabával cirka harminc éve ismerjük egymást, még Kazincbarcikáról, így elsőként arról beszéltünk merre is járt, mit csinált mióta nem találkoztunk. Kiderült, hogy a hosszú barcikai évek után egy viszonylag rövid berentei átszálló után (mint megjegyezte, hogy ahol borsodi viszonylatban sok a pénz olyan problémák lehetnek, amelyekre a kívülálló nem is gondolna, ez is szerepet játszott abban, hogy nem maradt tovább). Szentpéteren előbb munkatárs, majd igazgató lett.
-Ez az épület egykoron bányász művelődési központ volt és a bányabezárás után került a városhoz. Az önkormányzat a tulajdonos és a fenntartó. Az épület hőszigetelt, a tetőn viszont háromféle cserép van, de beázik az épület. Több éve tervezzük a cserét, amely most az önkormányzat beruházásban megvalósul. Ezt követően 2023-ban energetikai felújítás lesz, uniós pályázati forrásból. Új fűtési rendszert kap az intézmény, a padlófűtés beszerelése után parkettázás is lesz. Az ezzel kapcsolatos közbeszerzési eljárás még nem történt meg, így konkrét részleteket nem tudok mondani- közölte bemelegítésként az igazgató, akitől megtudtam, hogy a művelődési házon, mint székhelyen túlmenően még hat telephely tartozik a fennhatósága alá.
A felújítások 2009-ben elkezdődtek. Két kivétel van, a tájház és a Lévay-ház, amelyek műemlékek és esetükben bonyolultabb a helyzet. A városi önkormányzat figyelmet fordít arra, hogy a kulturális intézményei rendben legyenek- közölte Csorba Csaba. Ezek szerint nem Pathó Pál módra várták a sült galambot, amely most egy kicsit nagyobb mozgásteret biztosít.
A művelődési házban és telephelyein összesen 14-en dolgoznak. Feladat szerencsére bőségesen van, a színházi előadásoktól a majálisokig szervezéséig a Pipiskén.
-Kisvárosban a klasszikus feladatokon túl ilyen intézménynek sok mindenben részt kell vennie a gyermekprogramoktól a társadalmi életig. Mi szervezzük a nemzeti ünnepekkel kapcsolatos városi megemlékezéseket, műsorokat. Mint említettem a telephelyekkel együtt hét helyszínünk van. Mi üzemeltetjük a Manó liget játszóházat is, valamint az önkormányzati pincét. A régi péteri szőlész-borász hagyományokat bemutató hely, ahol a darálóktól, lopókon át a hordókig megtalálhatóak a tevékenységhez kötődő egykori eszközök, szerszámok. Borkóstoló nincs, ez egy bemutatóhely, amely kulcsos ház jelleggel, bejelentkezés alapján tekinthető meg. A kiállítás pályázati támogatással jött létre, a péteri boros hagyományok bemutatását szolgálja. Borházból, két pincejáratból áll, az előtte lévő terület ad otthont a Sajószentpéteri borterasz rendezvénynek.
Vannak bérletes rendezvényeik, együtt működnek és bemutatkozási lehetőséget biztosítanak a helyi civil szervezeteknek, az utóbbi pár évben viszik a fitt ligetet is. „Nyáron minden hétvégén van valamilyen kulturális rendezvény a városban”- jelentette ki hangjában nem kis büszkeséggel Csorba Csaba, ami ilyen kisváros esetében valóban szép eredmény.
Sajószentpéter leghíresebb szülötte Lévay József, Borsod vármegye néhai főjegyzője, majd alispánja, neves költő. A művelődési központ ápolja a Lévay kultuszt.
-A születésnapjához, november 18-hoz igazodva minden évben megrendezzük a Lévay napokat, amely valójában egyhetes rendezvénysorozat, amely során természetesen van szavalóverseny és valamilyen kapcsolódó kiállítás, például volt már rajz pályázat, fotókiállítás. Ezeket le kell bonyolítani, megszervezni a tárlatot, a kiállítás megnyitóját… A rendezvények házában valamilyen, Lévayhoz kapcsolódó eseményt hozunk össze, a temetőben megkoszorúzzuk a költő sírját, a református egyházzal közösen pedig ünnepi istentiszteletet rendezünk. A rendezvénysorozaton minden évben képviselteti magát a miskolci Lévay József gimnázium is. A Lévay kultusz jegyében a városi könyvtár is a nevét viseli, illetve, mint említettem mi működtetjük a Lévay-házat is. Erről érdemes tudni, hogy nem ebben, hanem az egykoron a helyén álló kisebben született, amelyet később átépítettek. Nem csak gyerekkorában, hanem később is sok időt töltött itt. Az épületben személyéhez kötődő, muzeális tárgyak vannak kiállítva, például az eredeti íróasztala.
Mivel az egykori bányász kultúrházban beszélgettünk, így természetesen a bányász hagyományok ápolása is szóba került.
„Úgy gondolom, hogy teszünk érte! Itt van, velünk szemben a bányász emlékmű. Minden bányásznapon ünnepséggel emlékezünk. Augusztus utolsó hétvégéjén megrendezzük az ország egyetlen bányász fúvós találkozóját (ami eredetileg kazincbarcikai központú volt, ahol régebben Csorba Csaba is dolgozott, de a város vezetése úgy döntött, hogy átszervezi a kulturális kínálatát és a Kolor fesztiválba nem fértek bele a fúvósok. A nagy múltú sorozatot az ugyancsak Barcikáról Szentpéterre került Sajó Attila igazgatósága alatt sikerült átköltöztetve megmenteni- a szerző kiegészítése). Sajnos már alig van az országban ilyen együttes. Az idei találkozónkon négy zenekar lépett fel, ebből három igazi bányász, a perecesi, a tarjányi (bányász-kohász) és gyöngyösi, valamint egy vendég. Az első nap összevont, majd egyéni koncertet adtak Sajószentpéteren, majd tájoltak Rudabányán, Kazincbarcikán, Miskolcon.
Jó a kapcsolatunk Rabi Ferenccel, aki egykoron művelődési ház vezető volt Szentpéteren, hosszú ideje pedig a bányász szakszervezet országos elnöke. A szervezet nevében pénzzel is támogatja a találkozót. Az említetteken túl az elmúlt években több, a bányászathoz kapcsolódó kiállítást is rendeztünk. Előfordult egyszer, hogy valaki az egyik képet látva a fiatalkori édesapját vélte felfedezni, s mikor hazament, megkérdezte és kiderült, hogy jól sejtette.
Beszélgetés közben, ha nem is direktben, de kiderült, hogy mire a legbüszkébb Csaba. Ugyanis külön a figyelmembe ajánlotta az intézmény udvarán kialakított szabadtéri színpadot. Azért is állhat közel a szívéhez, mert 2019-ben, pályázati támogatással a „gazosból” alakították ki. Persze, a legtöbb szabadtéri színpad esetében –valljuk meg – az egyik nagyjából olyan, mint a másik, a péteri érdekessége, hogy a tömör kerítés belső oldala nem a szokásos tele színezést kapta, hanem különböző péteri panoráma fotókat vittek fel rá óriásposzter méretben. A tájháztól a Lévay-házon át a bányász emlékműig csupa ismerős hely köszön vissza a falról, no meg néhány, számomra ismeretlen hely is.
Melyik művész, társulat jön el manapság fellépni Sajószentpéterre, a fővárostól távoli, borsodi kisvárosba? – kérdezem. Mire mosolyogva jön a válasz: „Pénz kérdése, ha meg tudjuk fizetni, bárki”- szól a kijózanítás. Persze ez nem egyszerű dolog, mint én is hallottam, mert beszélgetés közben is többször keresték az intézményvezetőt telefonon, s olyan is volt, aki éppen egy műsor ügyében, s így akaratlan tanúja voltam az alkudozásnak, vagyis pontosabban a közlésnek, hogy maximum mennyi pénzt tud összeszedni a szóban forgó rendezvényre. Két-három perc alatt képletesen egymás tenyerébe is csaptak. A művészek, menedzserek is tisztában vannak vele, hogy beszűkültek a lehetőségek, ez nem a nagy gázsik ideje.
Búcsúzóul azt kérdeztem, hogy középtávon mivel lenne elégedett?
-Rendeződjön a helyzet- szólt a lakonikus válasz. Reméljük nem is kell is kell erre középtávig várni, hanem jövő tavaszra magunk mögött hagyhatjuk a legnehezebb időszakot.
-Csontos László-
