Már a kiegyezés előtt is érzékelhetően fejlődésnek indult a magyar ipar, amely a dualizmus korában soha nem látott ütemben bővült. A növekedés motorja a vasútfejlesztés volt, amely húzta magával a magyar kohászatot és gépgyártást. A diósgyőri és ózdi vasgyárak ellátási igénye pedig ösztönzőleg halott a borsodi szénbányászatra. Ekkor nyílt az első bánya Sajószentpéter határában és majd száz éven át tartott a szénkorszak.
Szerencsére nem kell felfedezni a spanyolviaszt! A péteri bányászat legfontosabb eseményeit Rónavölgyi Zoltán kronológiája segítségével idézem fel. A feljegyzések szerint a kezdetet a Xifkovics család szénbányája jelentette a Kós-völgyben az Erzsébet lejtősakna és két függőleges akna képében. A verseny helyzetet érzékelteti, hogy a következő évben megnyílt a térség egyik nagybirtokosának, gróf Szirmay Alfrédnak a szerényen magáról elnevezett Alfréd bányája. Az 1891-ben létrehozott MÁK Rt. (Magyar Általános Kőszénbányák Rt.) jogelődje a borsodi hátterű (Center-Királd) Melczer-féle bánya adta a tőke felét, a másik felét pedig magánszemélyek jegyezték. A részvénytársaság elnökének gr. Teleki Géza volt belügyminisztert, vezérigazgatónak Herz Zsigmondot (a Melczer egyik tulajdonosa), bányaigazgatónak pedig Hönsch Edét, a királdi bánya vezetőjét választották. A cég először Borsodban terjeszkedett, s megvette a korábban említett péteri bányákat, 1895-ben pedig sajátot nyitott a városban. Ezzel párhuzamosan a Tatai-szénmedencében is terjeszkedett, s ez lett rövidesen a meghatározó bázisa. A péteri bányák a Borsodi Szénbányák Rt. kezébe kerültek, a központ az Afréd lett, ahonnan normál nyomtávú vasutat építettek az állomásig, az Erzsébet aknából pedig keskeny nyomtávú, lóvonttású vasutat az Alfrédig. A megnövekedett munkaerőigény biztosítása érdekében még 1895-ben 166 bányász lakást és 6 munkáslaktanyát (mai kifejezéssel: munkásszállót) építettek! Szintén 1895-ben a MÁK megalapítja és felépíti a Hazai Üvegipari Rt, sajószentpéteri gyárát. Ez évi 35000 tonna szén termelését igényli!
Az első világháború hadiipara ugyancsak falta a szenet, ami újabb beruházásokat indukált a világégés alatt, illetve pótolni kellett a kimerült Alfréd és Erzsébet aknák kieső termelését. A gazdasági élet azonban nem egy egyenes fejlődési vonal, a nagy gazdasági világválság alaposan visszavetette a hazai ipart, beleértve a szénbányászatot is, ezzel összefüggésben 1930-ban a hatnapos munkahetet felváltotta a péteri bányákban a 4 napos! A válság végét jelzi, hogy néhány évvel később már más cégek is szénbányászatot folytattak Sajószentpéter határában. A bányamentő állomást 1951-ben nyitották meg. A voluntarista gazdaságpolitika végét jelzi, hogy 1953-ban újabb termelőhelyeket zártak be Péter környékén. 1966-ban leáll a II-es akna, amely egy évig tanbányaként funkcionál, de 1967-ben úgy döntenek, hogy nincs rá szükség, az épületeket és a területet eladják. Ezzel gyakorlatilag megpecsételődött a péteri bányászat jövője. A végzet 1973-ban a III-as akna bezárásával következett be.
A második világháború után 1945-ben Sajószentpéter székhellyel alakult meg a bányaparancsnokság, amely a Sajó jobb parti területeit fogta össze és bányászati robbanóanyag gyártást is beindították. 1946-ban több aknát, tárót is bezártak. a kitermelés megszűnt, a városba élő bányászok pedig egyik üzemből a másikba vándoroltak, egészen addig még az utolsó mohikánként Lyukót is bezárták.
Stibor Antal 72 éves, sajószentpéteri bányász nyugdíjas, aki 1977-től a 2002-es nyugdíjazásáig dolgozott különböző borsodi bányaüzemekben.
Született Sajószentpéteri, szó szerint belelőtt, beleérett a bányaiparba. Édesapja bányász volt, bányász kolónián nőtt fel a BÉV-telepen és szülői ráhatás nélkül, saját elhatározásából lett bányász: „Én döntöttem, apám nem szólt bele.” A bányászon belül bányalakatos volt, ezt hangsúlyozta is beszélgetésünkkor, mert a bányász az ő szemében az aki, a szenet kitermeli. A lakatos pedig háttérmunkát végzett, a feladattól függően a helyszínen, a föld alatt, vagy a felszínen, a műhelyben. Mi alapján választott?
A borsodi szénbányászat utolsó fénykorának vége felé, a 70-es években még toborozták a dolgozókat, de sokan azt mondták, hogy majd akkor mennek a föld alá, ha ablakot vágnak rá! „Volt, amit csak lent lehetett javítani, akkor ott kellett dolgozni. Annyira nem volt veszélyes számomra.” Mindenkinek más, egyedi a tűrőképessége. No, meg a motiváció sem volt utolsó.”Az adott korszakban jól kerestünk. az alapfizetésen túl volt hűségpénz, földalatti szabadság, kedvezményes, korai nyugdíj.” Ehhez jött még az egyéb csáberő, mint a lakáshoz jutás segítése illetve Hajdúnánástól a Balatonig az ország minden részén voltak bányász üdülők, ahová családostól mehettek kikapcsolódni, feltöltődni, jutányos áron. Antal esetében volt még egy plusz tényező, ami miatt a bányát választotta: közel volt!
Miskolcon nőttem fel, munkás környezetben, bányászokat is ismertem, de édesanyám is emlegette, hogy a bányászokat megfizették rendesen, sok felesége nem is vállalt munkát a ’60-’70-es években, hanem háztartásbeliként otthon főzött, mosott, takarított, nevelte a gyerekeket. Normálisabb életformát éltek, mint ma sokan. Mikor ezt említettem Antalnak, így reagált: „Igaz, hogy el tudták tartani a családot a bányászok. Meg lehetett élni a fizetésből. Nem voltak milliomosok, milliárdosok, de olyan szegények se. Az én feleségem dolgozott, de nem a bányában!”
Bányász pályafutása alatt megfordult Berentén, Tervtárón (Herbolya), Szelesaknán (Kazincbarcika), Feketevölgy (Szuhakálló) és Lyukóbányából volt nyugdíjba 2002-ben. Nem volt vándormadár, hanem ahogy zárták be, egymás után a bányákat, aki akart maradni a szakmában, azt áthelyezték másik üzembe. Mint korábban említette, hogy a közelség volt az egyik fő ok, amiért a bányát választotta annak idején és idővel ingázásra kényszerült. „A közlekedést megszervezte, fizette a bánya, ezzel nem volt gond, de nem volt kellemes, mert korábban kellett kelni, több időt vett igénybe”- magyarázta az egykori bányalakatos, aki hozzá tette, hogy ő még nem is panaszkodhat igazán. Az edelényi bányába (amelyet 1997-ben zártak be) ingáztak munkások Bükkábrányból, Mezőkövesdről, Szentistvánból! Ez bizony testvérek közt is oda-vissza 100 km körüli távolság volt, műszakonként!
Mivel több bányában is megfordult, így össze tudja hasonlítani őket. „Voltak nehezebb és könnyebb aknák. a legjobban Lyukóbánya volt gépesítve”. Ez viszont már országos gazdasági, politikai tényező volt, amelytől elvárták az éves egymillió tonnás termelést.„Volt amikor hajtották a bányászokat, volt amikor nem. A bányabiztonságot a vezetők próbálták betartani, de egyéntől függött, hogy ki mennyire vette komolyan.” Mint ekkoriban gyakorlatilag minden veszélyes üzemben.
Ahogy hanyatlott az ágazat, sorban zárták be a bányákat, aki tehette nyugdíjba ment. Antal is így tett 2002-ben: „az 5000 műszak és a 25 év meg volt, így mentem el nyugdíjba.” Azonban megjegyezte, hogy a végén könnyítettek, már az 5000 földalatti műszakkal is el lehetett menni nyugdíjba, meglátása szerint politikai okokból, mivel közeledett a választás… A kedvezmények hatására fordulhatott elő, hogy sokan még az 50 évet se töltötték be és nyugdíjba vonulhattak (mint a katonák és a rendőrök- a szerkesztő), mások pedig rokkantosíttatták magukat.
S eljött a vég, 2004-ben az utolsó csille szenet is felhozták az utolsó borsodi mélyművelésű aknából, Lyukóban. Gyakorlatilag megszűnt egy szakma. Zárásként arra voltam kíváncsi, hogy lakóhelyén, Sajószentpéteren hogyan ápolják a bányász hagyományokat, mennyire van a köztudatban Antal szerint?
„Bányásznapi rendezvény szokott lenni minden évben, de nagyon kevesen vesznek részt rajta. Szokott még lenni bányász fúvós zenekarok találkozója is, de péteri együttes nincs. Az egykori dolgozók kihaltak, kiöregedtek, elköltöztek vagy már nincsenek olyan állapotban, hogy elmenjenek a rendezvényekre, a fiatalokat pedig nem érdekli.”
Ha a ’80-as, ’90-es évek elején az országban szóba került Sajószentpéter neve, akkor szinte biztos, hogy rávágták Borsodi Bányász! A klubnak két zászlóshajója is volt, a női kézilabdázók, akik az élvonalban szerepeltek és az ökölvívók, akik zsák számra termelték az érmeket egyéniben és megnyerték a magyar csapatbajnokságot is! A legfénylőbb csillag Isaszegi Róbert volt, 14 szeres magyar bajnok, Európa bajnoki ezüst- és bronzérmes az amatőrök közt, majd több év kihagyás után, immáron a profik világába tért vissza, ahol kisvilágbajnoki címig vitte. A szénbányákhoz duplán kötődik. Egyrészt, mint említettem a Borsodi Bányászban sportolt, azt viszont kevesen tudják róla, hogy visszavonulása után szénszállítással, kereskedéssel foglalkozott éveken át!
„Sárospatakon születtem, de 3-4 éves lehettem, amikor Sajószentpéterre költöztünk. Anyámék ide jöttek dolgozni, az üveggyárban lett szálhúzó, apám meg szabó volt. Tősgyökeres péterinek érzem magam. Mindig büszke voltam rá. Annak idején bármerre mentem az országban vagy szerepeltem a válogatottal mindig büszkén mondtam, hogy Sajószentpéterről jöttem, egy nagyközségből (1989. március 1-jén avatták várossá- a szerző), amely 13 kilométerre van Miskolctól. Itt lettem sportoló, itt van az otthonom”- elevenítette fel a kötődését Isaszegi Róbert.
„Nagyon sokat köszönhetek a Borsodi Szénbányáknak! Sportolóként ugyanúgy kaptuk a fizetést, mint a bányászok, még a hűségpénz is járt nekünk is. Kaptunk kalóriapénzt, olimpiai pénzt is kaptak (1988. Szöul, bronzérem). Ha valahová meccsre mentünk biztosították a szállást és a kaját. Le a kalappal a bánya előtt! Országos példa értékű volt, ahogy gondoskodtak rólunk. Azt hiszem ma sincs ilyen ökölvívó bázis az országban, mint egykoron a miénk volt, itt Péteren”- sorolta a bajnok, aki szerényen nem említi, hogy érmek garmadával, bajnoki címekkel hálálták meg a törődést.
Azonban jött a rendszerváltás, megroggyant a borsodi bányászat, a sportfinanszírozás is összeomlott. A nagy bajnok alól kifutott a sportállás. Szénfuvaros lett!
„Visszavonultam, mert nem lehetett megélni a bunyóból. A szakmám karosszérialakatos volt, de nem rendelkeztem gyakorlattal, így ebbe nem kezdhettem, de valamit csinálni kellett. A sógorok fuvaroztak, így én is belevágtam. Vettem egy teherautót és családi vállalkozásként csináltuk! A sógor volt a sofőr, én meg intéztem amit kellett, megpakoltam a kocsit. Ez ’93-ban volt. Azért emlékszem rá ilyen jól, mert ebben az évben nyertem az utolsó magyar bajnoki címem. A Tasnádi (balhéiról híres üzletember, a Magyar Ökölvívó Szövetség egykori elnökségi tagja, a Maccabi sportklub alapítója – a szerző) feldobott egy kis pénzt, 100 ezer forintot, hogy induljak el a bajnokságon. A két akkori legjobbat leütöttem. Mondtam is Szántó Öcsi bácsinak, hogy a rutin!”- elevenítette fel vidáman az egykori huncut beszólást a bajnok.
Ezt követően 10-15 éven át fuvarosként dolgozott, járták a bányákat Vadnától Lyukón át Kurityánig meg a berentei szénosztályozóra. „Minden nap hajnali 4-kor kellett kelni és korán indulni, hogy nyitásra ott legyünk a bánya előtt. Jól lehetett keresni a szénnel. Nem kellett neki reklám, bementünk egy utcába a teherautóval és el tudtuk adni, annak idején nagy kereslet volt rá”- emlékezett vissza Isaszegi Róbert. Aztán a kisvárosokba és a falvak jó részébe is elért a gázvezeték, a bányák pedig sorban bezártak, s véget ért a második szenes korszaka.
A riportra készülve egy közös barátunktól értesültem róla, hogy mivel foglalkozik most, de természetesen rákérdeztem!
„A fiam a vállalkozó! Fával és mással is foglalkozik. Beugró vagyok. Ennek is el kellett jönnie, megöregedtem. Okos, nagyon jól jár az agya. Az enyém 58 évesen már nem úgy forog, mint az övé”- zárta a beszélgetést Isaszegi Róbert.
-Csontos László-
Tisztelet a bányászoknak!