A régió bányászatának emlékeit, a bányák bezárása utáni változást tárja az olvasók elé az Összefogással Barcikáért Egyesület. Az e témát feldolgozó filmek, fotók, újságcikkek folyamatosan kerülnek feltöltésre a www.sajomentiforum.hu hírportál Egy bányász régió rovatába. Szívesen várunk minden visszaemlékezést bemutató fotót, írást az obekazincbarcika@citromail.hu címre. A teljes anyag november végéig kerül feltöltésre. Cikkeink elérhetők a hírportál facebook oldalán, valamint a 82 nevű facebook oldalon, melyet azért hoztunk létre, hogy a régió települései nagyobb nyilvánosság előtt oszthassák meg örömeiket, eredményeiket, programjaikat.
Tisztelet a bányászoknak!
Ha Tardona, akkor szinte mindenkinek elsőre a bujdosó Jókai híres mondása ugrik be: „Tardonára menjetek emberséget tanulni.” Azt már csak kevesen tudják, hogy a magyar szénbányászat hajnalának egyik helyszíne is itt volt. A szomszédos Mályinkán pedig komoly hagyományai vannak ennek az ősi szakmának.
A csodálatos természeti környezetben, a Bükk-hegység lankás részén fekszik az árpádkori eredetű település, amely egykoron a „világ végének” számított, óriási erdőség mélyén, ezért is rejtőzködött itt a szabadságharc bukása után Jókai Mór, a híres író és hazafi, amíg sikerült komáromi menlevelet szerezni neki. Az egykori iskolában emlékházat hoztak létre ennek örömére. Azonban akár Fazola Henriknek, a diósgyőri kohászat atyjának is lehetne! Kevesen tudják (még a község honlapján sem szerepel!), hogy a híres iparos 1769-ben a Sajószentpéterre vezető út mentén lévő, Schicha Mihály telkén lévő szénlelőhelyre bányajogosítványt kért. A kitermelés nem tudjuk mikor indult meg, de a feljegyzések szerint 1790-ben kisebb szénbányák működtek Tardonán. Kezdetleges, kisipari módszerekkel termelték le a szénkibúvásokból a „fekete követ”.
Aztán a főleg erdélyi nagyipari szénbányák, majd a Sajóvölgye bányái mellett a feledésbe merült, viszont a trianoni határok meghúzásakor a szénbányák nagy részé elcsatolták. A megmaradt nehéziparnak és a lakosságnak viszont szó szerint égető szüksége volt a szénre (most, az olaj- és földgáz mizéria idején könnyebben el tudják képzelni mint öt éve, hogy milyen lehetett a szénhiány) és elkezdték kutatni, hogy hol találnak kitermelhető mennyiségben. Úgy tűnt, hogy Tardona is ilyen hely, amely következtében 1922-ben bányát nyitottak, de a valóság nem igazolta a reményeket és két évvel később bezárták. Az 1935-ben létrejött Tardonai Kőszénbánya Vállalat még ebben az évben megnyitotta a Billa-tárót és Billa-lejtősaknát, amelyeket 1948-ban zártak be. Az András-tárót is ekkor nyitották meg, s a két társ bezárása után Billa-táró néven 1952-ig üzemelt. Ma már sokan nem is tudják, hogy itt egykoron bányák működtek, illetve azt se, hogy valamikor Tardonához tartozott, pedig történelmi léptékkel nézve csupán tegnap, vagyis 1981-ben „csapták” Kazincbarcikához.
A bányászat rég visszavonult, csendes erdei, hegyi üdülőtelep. Egykori bányamérnököktől hallottam, hogy a Herbolyán (ma Kazincbarcika) 1923-ban megnyitott Radvánszky-táró (1928-tól szünetelt a kitermelés, amelyet 1950-ben új név alatt, az első ötéves tervre utalva Terv-táró néven újra indítottak és az 1986-os bezárásig folyamatosan működött) szénbányának a községhatár nem jelentett akadályt, mert részben tardonai területen, vagyis szó szerint véve, felszín alatt átbányásztak. Egyébként is, mint megjegyezte a kommunista rendszerben – a maival ellentétben – semmi jelentősége nem volt a községhatároknak. Az államé volt minden vállalat, nem voltak eltérő helyi adók, minden a központilag jóváhagyott tervek, utasítások alapján történt. Herbolyán is dolgozott a bányában, mégis meglepte, amikor említettem neki a községi határok Kazincbarcika javára történt egykori módosítását.
A Billa-táró bezárása után a tardonaiak közül sokan jártak dolgozni a Kazincbarcika környéki egyéb bányákba. Így tett egykoron Gyenes Barnabás is, aki a közeli Terv-táróban dolgozott, mint vájár majd robbantómester. Özvegyével, a 90. évében járó Margit nénivel beszélgettünk arról milyen is volt az élet egykoron Tardonán bányász családként. Több generációs bányász családként, hiszen édesapja dolgozott a rövid életű tardonai bányában, férje bányász volt, sőt, idősebb fia is a szakmában dolgozott egykoron!
Margit néni az augusztusi hőségben az udvaron ült a hintaágyon, kellemes árnyékban. Keze ügyében a görbebot, amely megkönnyíti a járását. Mellé ülve beszélgettünk a régmúlt időkről. Férje nem a klasszikus utat járta be a rákosista években, ugyanis bevett szokás volt, hogy munkásokból lettek káderek, vagyis pártmunkások, vezetők, tanácselnökök, cégvezetők. Ezzel szemben Barnabás a pártiskola elvégzése után az egyik szocialista ipartelepen volt párttitkár, majd a Bánvölgye egyik falujában volt tanácselnök egy évig, s a közigazgatást elhagyva beállt bányásznak az 1956-os forradalom után és 1977-es nyugdíjazásáig ott is maradt! Igaz nem egy üzemben! Özvegye emlékei szerint Kondón kezdte, Billa-tárón folytatta, majd Terv-tárón fejezte be. Mivel ingázott, így adta magát a kérdés, hogyan járt dolgozni?
„Gyalog, keresztül az erdőn! A fiatalok bírták, az öregebbek már nem, ők barakkokban laktak a bányatelepen. Herbolyára pedig a kisvasúttal járt. Ez hozta, vitte az embereket a bányába, bányából. Szegény világ volt, akinek volt földje azt is művelte. Ahogy jöttek hazafelé a bányából sokszor már a vasút mellett várta a feleségük a marhával a férfiakat, akik leugráltak a a kisvonatról és mentek a határba. Azért bányászkodtak sokan, mert nem volt elég földjük, hogy megéljenek belőle” – idézte fel az több, mint délévszázados viszonyokat az idős asszony. Nekik is volt egy kis földjük, amit műveltek. Margit néni, mint a legtöbb bányászfeleség háztartásbeli volt. Otthon volt a két fiúval, vitte a háztartást, gazdálkodott és mezőgazdasági idénymunkásként is dolgozott 3-4 heteket. Ezen utóbbival nem sokra ment, így ahogy telt az idő gondolni kellett a saját jogon járó nyugdíjra is. „Amikor felnőttek a gyerekek elmentem az erdőre dolgozni 52 évesen. Öt évet dolgoztam, onnan kapok egy kis nyugdíjat”- árulta el Margit néni.
Mindketten tardonaiak voltak, 1950. március 18-án házasodtak össze. A fiatalok élete akkor sem volt könnyű. A szülői házban éltek sokan, a nagycsaládban vagy pincelakásokban, ki merre, hogyan. A pap rétjét szétmérték a falu szélén és itt építkeztek fel 1950-ben, őszre kész volt a szoba, konyha, s amint tető került rá beköltöztek.
Mikor említem, hogy azt tartották a 70-80-as években, hogy azt tartották a bányászokról jól éltek Margit néni megkontrázta, mondván az ’50-es években nagy szegénység volt. Utána pedig megdolgoztak mindenért, mint mondja: semmit se kaptunk ajándékba. „A Kádár-rendszerben adtak kölcsönt alacsony kamatra, meg takarékoskodtunk. Meg kellet fogni a két forintot, de a két fiúnak tíz év alatt felépítettünk két házat” – jelentette ki büszkén Margit néni. Ezzel mégis csak igazolta, hogy a kemény munkát megbecsülték, hiszen manapság se sok munkás mondhatja el magáról, hogy, ha hitellel is, takarékosan élve is, de tíz év alatt két házat is fel tud építeni a családjával. Szorgalmas munkával boldogultak. Margit néni manapság is dolgozgat, kertészkedik az udvaron. A hőség ellenére nagyon szép, nagy paradicsomai vannak, s büszkén mutatott egy paprikát, hogy az is itt termett. A titka, hogy az udvaron lévő kútból slaggal tudnak locsolni. Persze panaszkodott hozzá, hogy fáj a lába, a szívével is probléma volt, alig bír már mozogni (a régi időkhöz képest). Látva, hallva, mégis az a meggyőződésem, hogy a mozgás, a munka tartja életben. Persze csak amennyit bír. Sokat pihen, néha a kellemes melegben, az árnyékot adó hintaágyon el is szundít…. öregesen. „Ha megélem jövő júliusban leszek 90 éves.” Van két gyerek – a fiatalabb is Tardonán élt, de a felesége halála után eladta a házat és Kazincbarcikára költözött, ott vállalkozó- öt unoka és dédunokák is. Magyar viszonylatban ez már nagycsalád. Margit néni családi körben, az idősebb fiával él.
No, de vissza a bányászathoz! „Sok fiatal járt egykoron Tardonáról a bányába dolgozni! Nem mentek tanulni és dolgozni kellett… a fiataloknak mindig azt mondom, hogy ma jobb világ van. Igaz, ma se mindenkinek”- vont mérleget az idős asszony, aki ezt követően felelevenítette az ’50-es évek padlás seprését – beszolgáltatás – valamint, hogy mindent szavaival élve blokkra – jegyre- kaptak, beleértve a zsírt, a lisztet, a tejet, a húst. Szerencse, hogy ez mára távoli történelem, s csak a 80 év fölöttiek emlékeznek ezekre a nehéz időkre és a nehéz, sokszor embertelen fizikai munkára.
A munka után eljött a nyugdíj ideje. A bányászoknak viszonylag korán. Barnabás bácsi 1977-ben ment nyugdíjba, havi 3000 forintot kapott, ami akkor megfelelt egy jó átlagos fizetésnek. A rendszerváltást követően azonban az emelés nem követte arányosan az inflációt ( azt a mostani nyugdíjasok is tapasztalják) és 1998-ban 33 ezer forint volt – ami nem számított kevésnek, de arányában már jóval kisebb volt az átlagfizetéshez mérten, mint az 1977-es induló nyugdíj. A férje halála után sok mindent csinált Margit néni, hogy kiegészítse a jövedelmét.
Zárásként arról kérdeztem, hogy mivel, ha rövid ideig is, de édesapja is bányászkodott, a férje életének jó részét a föld alatt töltötte és egyik fia is ott dolgozott, hogy maradtak-e bányász relikviáik? Kobak, mécses vagy valami hasonló? De kiderült, hogy semmi említésre méltó nem maradt. „Elmúltak azok az idők”.
Kölcsönösen jó egészséget kívánva elköszöntünk Margit nénitől. Természetesen megkerestük Czakó Tivadart, Tardona polgármesterét is a bányász lét eltűnésével, a hagyományok ápolásával kapcsolatban. Szabadkozva mondta, hogy nem helybéli, hanem betelepült (benősült- a szerző), pontosan nem ismeri a falu múltját (érdekes, hogy ez csak kistelepüléseken kerül szóba, a nagyvárosok, fővárosi kerületek vezetőinek is jelentős része betelepült, mégse mondanak ilyet sosem), aztán természetesen válaszolt a kérdésre is.
„A hivatal előtt van egy emlékmű. A bányász hagyományokat nem nagyon ápolja már senki. Ahogy az idős, egykori bányászok meghaltak a bányász történnetek is kimentek a falusi beszédtémák közül.” Szomorú, de az a magyar valóság.
Tardona szomszédja Mályinka, amely az ország egyik legvadregényesebb hegyifaluja. Olyan kiváló adottságokkal, mint egy osztrák vagy svájci alpesi község. Az elkötelezett természetjárókon kívül azonban kevesen ismerik. ebben az is szerepet játszik, hogy Miskolc felől, a bánkúti elágazás után kimondottan rossz, balesetveszélyes az út. Ráadásul a község feletti egyik hegytetőn felépített faszerkezetes kilátó, ahonnan csodálatos panoráma nyílik a Bükk-hegységre, amikor ott jártam vasráccsal le volt zárva… Így nehéz turistát vonzani…
A szomszédhoz hasonlóan itt is Fazolával kezdődik a szénbányászat története. Az ok nagyon egyszerű, mivel a vízi szállításra nem volt lehetőség, a vasutat pedig még nem találták fel a mai Ómassán felépített első kohóhoz ökör vagy lóvontatású szekerekkel szállították az ércet és a szenet (fa. víz, mészkő rendelkezésre állt helyben), ezért a lehető legrövidebb szállítási útvonalra törekedtek, s a környéken kerestek szenet. Nem is eredménytelenül!
Fazola Henrik 1769-ben szenet talált a Gabora-hegyen. Tardonához hasonlóan itt is 1922-ben indult a nagyüzemi, ipari bányászat. A Mályinkai Kőszénbánya Rt. a községtől keletre, a Koponya-hegy aljában kezdett táróművelésbe. Ugyan ebben az évben a Bükkvidéki Jókai Mór Szénbánya Vállalat is művelt egy kisebb szénbányát (Jókai szénbányamű). A Mályinkai Kőszénbánya Rt. a községtől keletre, a Koponya-hegy aljában levő táróját 1924-ben eladta.
A tulajdonosváltás után Grünberger Ármin és Breczkó József vitte tovább az ipart. A Jókai szénbányát 1926-ban bezárták. A Koponya-hegy aljában lévő táró 1936-ig működött. Az üzem bezárása egyben a mályinkai bányászat végét is jelentette. Tardonához hasonlóan innen is ingáztak munkások a térség szénbányáiba, főleg Kazincbarcika felé. Azonban ez a szomszédhoz hasonlóan már csak távoli emlék.
-Csontos László-
