A régió bányászatának emlékeit, a bányák bezárása utáni változást tárja az olvasók elé az Összefogással Barcikáért Egyesület. Az e témát feldolgozó filmek, fotók, újságcikkek folyamatosan kerülnek feltöltésre a www.sajomentiforum.hu hírportál Egy bányász régió rovatába. Szívesen várunk minden visszaemlékezést bemutató fotót, írást az obekazincbarcika@citromail.hu címre. A teljes anyag november végéig kerül feltöltésre. Cikkeink elérhetők a hírportál facebook oldalán, valamint a 82 nevű facebook oldalon, melyet azért hoztunk létre, hogy a régió települései nagyobb nyilvánosság előtt oszthassák meg örömeiket, eredményeiket, programjaikat.
Tisztelet a bányászoknak!
Disznóshorvát külterületén feküdt Ormospuszta, amely lakói, akárcsak a térség összes falvában állattenyésztésből, földművelésből, néhányan pedig kézműves kisiparból éltek. Óriásit fordult a világ, amikor báró Radvánszky birtokán szenet találtak! Olyan gyors és látványos fejlődésen ment át a térség, mint Amerikában a vadnyugat. A tündöklése rövidre sikeredett, sajnos.
Aki nem ismeri a vidéket, s csak a név alapján keresgél a térképen, s nem talál ilyen településneveket még azt gondolhatja, hogy miről hadovál ez a pasas? Nos, a történelemről! Disznóshorvátból a leghíresebb szülötte, Izsó Miklós szobrászművész után tiszteletből 1950-ben, a nagy kommunista közigazgatási átszervezés keretében Izsófalva lett, talán kicsit szégyellték is a a disznóst, pedig nincs abban semmi rossz, tessék csak megnézni például a német településnevek jelentését… az egykoron részét képező Ormospuszta is kinőtte a lakatlan helyet jelölő puszta megnevezést és 1953-ban átalakult Ormosbányává!
Nos, a legendárium szerint valamikor a kiegyezés idején felfedezték a barnaszenet (ami a kor olajának számított) báró Radványszky földjén, a bányászkronológia szerint 1870-ben készült el az Óremény táró térképe, s 1873-ban megindult a kitermelés is, ami hozta magával a bányászathoz értő munkások betelepülését az ország más részeiről. Hadobás Pál egyik tanulmányában bukkantam Mattyasovszky Jakab leírására 1882-ből: „Az ormosi pusztán van egy szénkibukkanás a patak-mederben. Kutatóakna a völgyben, közvetlenül balra az úttól s a rudabányai vaspályától. Az akna mélysége 12 méter, egy kagyló-pad áttörése után 9 méter mélységben, 2 méter vastag széntelep
táratott fel, mely kissé a völgyfenék felé hajlik”.
Fejlődésnek indult az anyatelepülés (amely része volt a későbbi Rudolf telep is, ma önálló község, egy másik cikkben részletesen foglalkozunk vele) és Ormosbánya is (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a névnél a továbbiakban), amely szénterületeit 1908-ban megvásárolta a diósgyőri kohászatnak az állam, s ezt követően felpörögtek az események. Két lejtősakna, függőkötélpálya, munkáslakások, vasút… tiszta Amerika! Ahol bánya, ott munkásmozgalom is lett, volt sztrájk, amelyet a kivezényelt katonák vertek le, a világháború bénultsága után újra felpörgő termelés, a második világháború után, amelyet szerencsére megúsztak harcok, károk nélkül 1946-ban államosítás (egy amerikai érdekeltség kivételével, amit 1948-ban vettek el). Majd a „vas és acél országában” a felfutó szénigény kielégítésére Ormosbányás is fokozták a termelést, új aknákat nyitottak, a kimerült régi telepeket bezárták, még külszíni fejtéseket is indítottak. a hatvanas évek voltak a helyi bányászat aranykora, amikor évente 1200.000 tonna körüli szenet termeltek! Az Ormosbányai Szénbányának több, mint 3900 dolgozója volt, a tagtelepülésnek pedig saját gimnáziuma (1963-1973-ig). Aztán a 70-es években megindult a lejtmenet, 1977-brn kimerült az Ella II. akna, 1986-ban az Ormos VII. akna is kimerülőben volt, már sejteni lehetett, hogy közel a vég, ami 1988-ban következett be, a kitermelés befejezésével. Azonban még évekbe telt a felszámolás, tényleges bezárás.
Az 1941-ben Ormospusztán született Nagy Tibor kivette a részét a dicső ’60-as évekből, majd a bányászat leépüléséből is. Építőipari és bányaipari technikumot végzett levelezőn. Segédként az építőiparban dolgozott az ajkai hőerőmű építésén, majd 1959-ben hazatért és a bányába került, min ács. az Ormos II-n volt bányaács, majd szénfejtő. Közben estin tanult mellette, s lépkedett előre a szakmában: csillés, segédvájár, vájár, bányamentő… Egyetlen egyszer hagyta el a bányát, akkor se önként, 1961-ben bevonult katonának. A leszerelését követően 1995-ös, korkedvezményes nyugdíjazásáig dolgozott az iparban. Kiemelte, hogy törvényes korkedvezménnyel ment el, s nem a felszámolással kapcsolatban.
Közben 1989-90-ben jött a rendszerváltás, a tanácsokat felváltották az önkormányzatok. Sok korábbi kötöttség megszűnt. A lehetőséggel élve Ormosbánya 1993-ban levált Izsófalváról. Első polgármestere függetlenként Nagy Tibor lett, aki sorban nyerte a választásokat és a 2006-os visszavonulásáig vezette az immáron önálló települést! Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy minden alkalommal több jelölt volt, vagyis nem csak voksoltak, hanem szó szerint választottak is a lakosok.
-A 80-as évek végén megindult a bányászat leépülése, egymás után zárták be az üzemeket- indult a beszélgetés érdemi része.
„A rendszerváltással együtt indult az igazi leépítés, Edelény, Feketevölgy, Királd, s a végén 2004-ben Lyukóbánya. A visszafejlesztés viszont már a ’80-as években elkezdődött az úgynevezett földalatti koncentrációval, amely keretében aknákat vontak össze. Ormos I., II., III., IV., V.-ös aknából egy közös lett, a VII-es. Ez szervezési, technikai összevonás volt első sorban, amely létszámleépítéssel is járt, de nem volt jelentős. Valójában a nyugdíjazás és az egyéb lehetőségek, valamint a fluktuáció megoldotta. A tényleges leépítés 1989-ben kezdődött”- vette át a szót a bányászból lett polgármester. Mi lett azokkal, akik a megyei körbe vándorlás közben nem váltottak másra, nem mentek nyugdíjba, nem rokkantosították magukat?
„Márkushegyen, Oroszlányban vagy Pécs környékén folytatták bányászként. A család általában maradt, s ha megragadtak akkor igyekeztek maguk után vinni. A rendszerváltás után megnyílt a külföldi munka lehetősége is. Igaz, nem olyan könnyen, mint most, de megoldották. Voltak akik ott is bányászattal foglalkoztak, de nem volt meghatározó. Már csak kevesen tudják, de 88-89’-ben Rudolfon lengyel bányászok is dolgoztak. Ők értelemszerűen hazamentek. Egyébként jó kollektíva volt a hazai bányákban. Összetartott a szakma. Bárhová tetette a sors az embereket otthon találták magukat, csak bányaüreg legyen. Könnyen beilleszkedtek”- magyarázta Nagy Tibor. Tehát a bányász is olyan életforma volt, mint a vasutas, katona, rendőr és pap –ahová a szolgálat küldte/ vetette, ott érezte otthon magát.
A bányabezárásokat már polgármesterként élte meg Nagy Tibor. Mit jelentett ez Ormosbánya számára az elvándorláson, szakmaváltáson (egyesek a vegyiparban helyezkedtek el) túl gyakorlatban?
„A meghatározó ellátó kiesett. A lakás, a kultúra, a sport, minden amit a bánya biztosított korábban hirtelen kiesett vagy lecsökkent a finanszírozása, az önkormányzat pedig nem bírta finanszírozni a régi színvonalon. A legnagyobb probléma a szociális területen jelentkezett. Nevezetesen korábban jól kerestek a bányászok, el tudták tartani a családot. A bányászfeleségek 80 százaléka nem dolgozott munkaviszonyban, az volt a dolguk, hogy jó szülő módjára gondoskodjanak a családról. Kialakult a „röghözkötöttség” állapota, mivel a bánya jól fizetett és nem akartak mozdulni a településről, munkát vállalni máshol. Ez az állapot hirtelen megváltozott. A zárás után sokan, akik tudtak elköltöztek. Azért nem érte el a tömeges szintet mivel korábban az ormosi bányában mintegy 25 százalék volt a helyi munkaerő és 75 százalék ingázott a környező, borsodi településekről. Ők is kaptak bányászlakás és egyéb támogatást, a probléma ezért ezeket a településeket is hasonlóan érintette, mint minket. Egyébként érdemes tudni, hogy sokan kétlaki életet éltek, főállásban a bányában dolgoztak, szabad idejükben meg otthon a falusi kertben, háztájiban gazdálkodtak. A jövedelem kiesése miatt jelentkeztek a fenntartási problémák. Ezért ezekből a községekből is sokan elköltöztek, kiürült a falusi házak egy része.
Azért is hoztuk létre a Szuhavölgyi Bányászlakta Települések Szövetségét (a zempléni és csereháti településszövetségek után harmadikként a megyében, 1994-ben jegyezte be a bíróság, mint civil szervezetet), hogy közösen keressük a bányászat megszűnte után a települések működőképességének a megőrzéséhez vezető utat közösen kitaláljuk, kidolgozzuk.” Az alakulásnál 26 település csatlakozott a szervezethez, de mire megtörtént a bejegyzés és megkezdték a munkájukat 29-en lettek. Az első elnök Takács István, Múcsony polgármestere volt. A szervezet jelenlegi elnöke Nagy Tibor, a szervezet irodája Ormosbányán működik a polgármesteri hivatal szomszédságában. Mint a szervezet honlapjáról megtudtam jelenleg is 29 önkormányzat a tagja, rajtuk kívül néhány cég, egyesület és két magánszemély is van. Az irodaház energetikai felújítására 6 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyertek. Térségfejlesztési iroda is működik az épületben, rendszeresen szerveznek programokat, konzultációkat. feladat, tennivaló van bőven, mert a bányák bezárása és a termelőszövetkezetek megszűnte után az aprófalvas vidék Borsod-Abaúj-Zemplén egyik legszegényebb kistérsége lett.
-Hogyan értékeli a rendszerváltással kapcsolatos gazdasági átalakítást? –adja magát a kérdés.
„Ebben a formájában elhibázott lépés volt. Nem így kellett volna csinálni, hanem a meglévő jót megtartani”- vélekedik Nagy Tibor, példaként említette a kényszer bányabezárást. Az olcsó import tézist azzal az állítással cáfolta, hogy a 25 millió tonnás szénfelhasználásból mindössze 300-400 ezer tonnát tett ki a cseh és a lengyel import. „Nem volt meghatározó tétel”- véleménye szerint. A másik példa, hogy a szarvasmarha kivágást támogatta az állam, ahelyett, hogy a tenyésztést segítette volna (mint történik most). „Sokan kínlódtak egy ökörrel a szántáskor, mint 1945-ben…” Ez mára már szerencsére történelem, de a következményeit máig nyögjük, csökkent a vidék népességmegtartó képessége.
–Bányász hagyományok Ormosbányán?
„A bányák bezárásakor még volt mögötte tömeg. Mára elhunytak, elköltöztek, egyre kevesebb egykori, tényleges bányász él már sajnos. A gyerekek is kirepültek, sok szó szerint, elköltözött a térségből is. Ennek függvényében a hagyományápolás is változott. Foghíjas, de még él. A szövetség is igyekszik fenntartani”- érkezett a diplomatikus válasz. Mint megtudtuk a pandémia miatt elmaradt két dalos találkozó, amelyet az idén októberben szeretnének megrendezni, csak közben jelentősen megcsappant a dalárdák, bányász baráti körök száma…
Az emlékezetpolitika intézményesült a községben, ugyanis 2017-ben, stílszerűen a bányásznapi ünnepség keretében nyitották meg a Viszoczky Sándor bányász emlékházat az egykori fürdő épületében. A gyűjteményről, a címeres zászlótartóról és a bányász áldozatok kopjafájáról külön cikkben, részletesen olvashatnak.
Mint már szóba került, Izsófalva nagy bányái a rendszerváltás után levált Ormosbányán és Rudolftelepen működtek. „Borsodban, a Sajó bal partján itt, Disznóshorváton nyílt az első szénbánya”- emelte ki Hadobás Sándor helytörténész. Azonban arra is felhívta a figyelmemet, hogy a két bányatelep, Ormos és Rudolf is a XX, század elején épült ki igazán. Bányák, kolóniák munkáslakásokkal, intézmények. A második világháborút követően 1945-ben államosították a bányákat, kivéve az amerikai érdekeltségűt, amelyet a kommunista hatalomátvételkor koboztak el. A helyi szén fútőértéke 2500-3500 kalória között mozgott, ami közepes minőségnek felelt meg.
A dolgozók jelentős része a telepeken, Ormoson és Rudolfon élt, illetve az anyaközségből és más településekről ingázott. A bányák fejlődési jótékony hatással volt Izsóra a településközpontra is. A ’20-as években nem csak iskolával, hanem orvosi rendelővel és kaszinóval is rendelkezett a település! „Ne a mai kaszinókra gondoljanak a név hallatán! Nem játékbarlang volt, hanem valójában egy összevont szolgáltató ház, ahol étterem, rendezvényterem és könyvtár is működött”- pontosított Hadobás Sándor. Amíg önkéntes alapon történt a szervezés működött olvasókör, színjátszó kör, énekkar. Különböző egyesületeket hoztak létre. „Valósággal éhezték a kultúrát a bányászok! Utána meg szinte kényszeríteni kellett őket rá”- utalt az államosítást és az ideológiai alapú kultúrpolitika következményeire a szakember. A legtovább a kirándulások funkcionáltak.
Ormosbánya 1993-ban, Rudolftelep 1994-ben vált le Izsófalváról miközben a térségben egymás után zártak be a bányák. Izsófalván az emlékezetpolitika középpontjában Izsó Miklós hagyományainak az ápolása áll. A leválásokat és bezárásokat követően a bányászvilág egyre távolodott a község mindennapjaitól. A változást hűen jelképezi a település 2000-ben megalkotott címere is, amely középpontjában fő motívumként a szőlőfürtöt tartó kéz áll, mellette a búzakalász, ugyancsak az agrárium jelképe, fölöttük kapott helyet a keresztbe tett két kalapács, utalva a megszűnt bányászatra. A 2001-ben megnyílt Izsó Miklós emlékházban is a művész tevékenysége áll a középpontban, de egy kis bányász gyűjtemény is látható volt- a 2010-es árvízig. azóta zárva az intézmény. A szomszédos parkban 2021-ben avattak fel egy kis bányász emlékművet. Izsófalván már csak néhány nyugdíjas él, akiknek egykoron közük volt a bányászathoz.
-Csontos László-
