A régió bányászatának emlékeit, a bányák bezárása utáni változást tárja az olvasók elé az Összefogással Barcikáért Egyesület. Az e témát feldolgozó filmek, fotók, újságcikkek folyamatosan kerülnek feltöltésre a www.sajomentiforum.hu hírportál Egy bányász régió rovatába. Szívesen várunk minden visszaemlékezést bemutató fotót, írást az obekazincbarcika@citromail.hu címre. A teljes anyag október végéig kerül feltöltésre.
Tisztelet a bányászoknak!
——————————————————————————————————————–
A Bükk-hegység Sajóra néző északkeleti oldala olyan, mint az ementáli sajt, szinte minden település határában egykoron szénbánya működött, azonban sok helyen már olyan régen visszavonult az ősi szakma, hogy nyomait se venni észre. Szerencsére sehol egy tájseb. Ebbe a kategóriába tartozik a Bán-patak bejáratánál elhelyezkedő Nagybarca és Bánhorváti is.
Egészen pontosan Kisbarca és Bánfalva, amelyek a legtöbb térképen fel sincsenek tüntetve, mert az említett községek településrészei, pedig a XIX. század végén, az itteni szénkészlet felfedezését, majd a kitermelés megkezdését követően ismert mélyművelésű bányatelepek jöttek rajtuk létre.
Vadnai Zoltán református lelkész, Nagybarca 2001-2019 közti polgármesterével idéztük fel a történelmi ködbe burkolózó kezdeteket. „Nagybarca nem egy klasszikus bányász település, sokan nem is tudják róla, hogy valamikor szénbánya működött a községben. A decemberben elhunyt amatőr helytörténész, Dénes Károly bácsi által írt, az önkormányzat támogatásával megjelent falutörténetben azonban egy külön fejezetet szentelt ennek az iparágnak. Sok érdekes dolgot összegyűjtött, tényeket és legendákat. Ma már nehéz kibogozni. Ami tény, hogy Kisbarcára rengeteg bányász települt be, főleg az erdélyi bányatelepekről. A pékség falán lévő bányász emléktáblát Karcsi bácsi csinálta. Régebben, ha egykori bányászt temettek Nagybarcán, akkor szokás volt, hogy bányász zenekart hívtak a rendezvényre, aztán már csak felvételről bejátszották a bányász himnuszt az elhunyt tiszteletére.”
Az emléktáblát 2014-ben avatták, Dénes Károly, a balesetben elhunyt bányászok nevét tartalmazza. Név szerint: Turcsányi Gusztáv, Mogyorósi Lajos, Bodnár Béla, Bényei József, Nyilas József, Juhász József és Lovas József. S miért került a pékség falára? Azért mert eredetileg a Hencelvölgyi Samu becenevet viselő lejtősaknát üzemeltető bánya irodája működött az épületben.
A korábbi polgármester is konstatálta a szomorú tényt, hogy mára csak hírmondó maradt az egykori bányászok közül. Vadnai Zoltán ugyan nem említi, de tudni kell, hogy az idő múlásán túl ennek az is az oka, hogy a nehéz fizikai munka és a sokak által fogyasztott alkohol hatására a bányászok többsége nem élt meg igazán hosszú kort. Ami viszont tény: a községi közéletből mára eltűntek az egykori bányász hagyományok.
Az elmondottak fényében kisebb csoda, hogy Bodnár Miklós bácsi személyében sikerült egy öreg bányásznyugdíjast találnunk, aki még dolgozott a helyi bányában és felkérésünkre kötélnek állt, hogy felelevenítse több, mint fél évszázados emlékeit!
Előbb azonban nézzük a tényeket a barcai bányászatról, amelynek szakszerűen dokumentált nyomaira Rónaföldi Zoltán Kronológia / A borsodi és Ózd vidéki szénbányászat fontosabb évszámai, eseményei/ Kiegészítésül néhány egyéb évszám és esemény is – cirkalmas címet viselő tanulmányban bukkantunk rendszerezetten feldolgozva. Dőljenek kényelmesen hátra, s induljunk a kályhától, vagyis a bázis évtől, 1893-tól, amikor a MAK megvásárolta a Bánvölgye szénelőfordulásainak egy részét, egészen pontosan Barcán, Bánhorvátiban és Bánfalván. a következő bejegyzés 1900, a Koller féle bánya, lereső akna, majd ebből az Albert táró. Csőd miatt miatt átmegy a telep a Bánvidéki Kőszénbánya Rt. tulajdonába. 1919-ben bevásárolja magát az Alfréd és Felső tárók közötti területre a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., 1921-ben elindították I. lejtősakna mélyítését és munkáskolóniát is létesítettek – itt települtek le a már említett, többségében erdélyi bányászok. 1923-ban az Alfréd táró kimerült. Ugyancsak ebben az évben a Péter József és Fia cég a nagybarcai bányájával csatlakozott a Gömöri Szénbánya Rt-hez. amelyet a következő évben felszámoltak. A szénjogok egy közvetítőn keresztül a Merx Rt-hez kerültek, akik egy kilométeres vasúti csatlakozást építettek Vadna irányába (ma már nyoma sincs, a sínt is felszedték).
1924-ben bezárták a Bánfalvai Köszénbánya Rt. bányáját. 1925-ben a Merx helyi cége felülvizsgálta a bányáit, s csak az Andor tárót találta kitermelésre alkalmasnak, azt se nagyüzemi termelésre, így bérbe adta. A következő jelentős dátum 1933, amikor a tarjániak bezárták az I.-es lejtős aknát, mert kimerült. Ezt követően egymást érték a kisebb tárnák (Borzik, Mária, Károly) nyitása, majd kimerülés után bezárása. Így jutottunk el 1952-höz, amikor a nehézipar erőltetett fejlesztése elérte a Bánvölgyét is és lejtős akna épült a IV. és V. széntelepek megnyitására. A krónikás 1955-ből vízbetörést jegyzett fel.
Erről az időszakról már saját emlékei is vannak Mikós bácsinak. „Nem volt nagy bánya, folyamatosan ment a beruházás. Kiépült egy 200-250 méteres lejtakna, a fővonal olyan 2 km hosszú volt, ezeket kifalazták, akárcsak a főlégaknát. Azt mondták annak idején, hogy ötven évre elegendő szénvagyonnal rendelkezik, mégis alig kezdte meg a termelést már be is zárták. aknász, közép káderként itt dolgoztam 1961-63 közt. Ez azért volt jó nekem, mert barcai születésű vagyok és kerékpárral 5 perc alatt beértem otthonról a munkahelyemre”- magyarázta az egyik fő vonzerőt a nyugdíjas bányász.
Ez azonban, mint láttuk nem tartott sokáig, áthelyezték Szuhakálló II-es aknára, ahol 1972-ig dolgozott, majd következett Feketevölgy 1987-ig, Putnokon élte meg a rendszerváltást, ahonnan 31 év bányászkodás után 1992. február 4-én vonult korengedményes nyugdíjba 48 évesen. De vissza a nagybarcai bányához! Alig fejezték be az előkészítést, 1965-re kiépült a teljes bányarendszer, egy kicsit termeltek és általános meglepetésre mintegy 250 ezer tonna szén felszínre hozása után 1966-ban már le is állt a bánya!
„Minden benn maradt szerintem, nem volt visszavonulás. Lezárták és lefalazták a bányát és kész. A korábban bezárt Borzik aknát is. A szénminőség ugyan az volt, mint Bánfalván. A bánya fürdőjéből és irodaházából lett a mai csecsemőotthon. A műhely és minden felszíni épület meg van még. Nem mondtak semmit se, hogy miért zárták be az éppen csak megnyitott bányát. Így ment az akkori időben”- utalt vissza a szocialista idők elhallgatási politikájára Miklós bácsi. Nyilvánosan meg nem nagyon kérdezősködtek, senki se akart bajt magának.
Utána jártam és sikerült megtalálni a magyarázatot: Az országos szénbányászati koncepció változása miatt zárták be az alig egy évvel korábban, nagy reményekkel elindított bányaüzemet. Ezzel Nagybarcán végleg megszűnt a szénbányászat. A Borzik akna felszíni épületei is állnak, igaz tanya lett belőle és ma is lakják.
Hogyan élte meg a falu a bányászat megszűntét? „Nem volt feltűnő változás. Mindig is voltak ingázók, most többen lettek. A Nekézseny-Szeles akna és a Mályinka-Berente vonalakon közlekedő bányász járatokkal utaztak oda és vissza. Persze sokkal kényelmesebb volt az öt perc kerékpár, de tudomásul vették a változásokat.
Ekkor került szóba a szomszéd falu Bánfalva (az 1950-es összevonás óta Bánhorváti része) szénbányája. Érdeklődtem, hogy tud-e ajánlani valakit, aki egykoron ott dolgozott. A válasz nemleges volt, öreg barátja nem rég halt meg, s nem emlékszik már egyetlen egykori szakira se onnan, ami nem is csoda, hiszen 1965-ben a Samu lejtősakna beomlasztásával megszűnt a széntermelés.
Viszont kiderült, hogy Miklós bácsi ezt is jól ismeri! Ugyan nem dolgozott benne, de édesapja itt volt bányász. Büszkén említette, hogy Sztahanovista élmunkás lett 1953-ban és még a megyei lap is bemutatta, ami nagy dolog volt abban a korban. Édesapján keresztül sok mindent tudott a bánfalvai bányáról, amely a minimális távolság miatt ugyan az a szénmezőhöz tartozott, mint a nagybarcai (vagyis kisbarcai).
Nézzük előbb a kronológiát! A szénbányászat 1890-ben indult meg a földbirtokos Vladár család jóvoltából a Szabó tetőn és az Almás dűlőben. Egy Koller nevű helyi vállalkozó is bányát nyitott 1903-ban, amelyet néhány évi termelés után 1907-ben be is zárt. A Salgótarjáni Köszénbánya Rt. több beruházás után 1923-ban IV-es lejtakna (ez kapta később a Samu nevet) építését, elkészülnek a bányász- és tisztviselő lakások. Komoly potenciál lehetett az itteni bányákban, mert az említett cég Vadna MÁV állomás és az Almás dűlő (Chorin-telep) közt 8 km hosszban normál nyomtávú vasutat épített, amely ugyancsak komoly beruházás volt. Gondoljunk csak bele, a rendszerváltás óta eltelt több, mint 30 évben összesen 19,5 km új vasútvonal épült (az Őrségben, a magyar-szlovén vasút összekötésére).
Még a nagy válság alatt is megtartotta pozícióit, aknáit a cég, azonban a MÁK-kal folytatott verseny következében 1940-ben a Samu és a lakótelepet megtartva levonult a terepről. A IV-es telep letermelése miatt fejlesztettek az V-ös kitermelése érdekében, amely már az államosítás után, az 50-es években valósult meg. A Chorin-telepen 58-ban porszén kitermelést indítottak, amely 1961-ig tartott. A kedvezőtlen művelési viszonyok és a hosszú földalatti szállítások miatt 1963-ban a Samu lejtősakna felszámolás elkezdődött és 65-ben a beomlasztással ért véget. Ezzel pontot tettek a bánfalvai mélyművelésű bányászat történetének a végére.
„A bánfalvai szén, a berenteihez hasonlóan nagyon jó minőségű volt, 4800-5000 kalóriás, amely, ha nem vigyáztak kilyukasztotta a dobkályhákat!” – mesélte Miklós bácsi.- „Olyan volt a bánya mélysége, hogy nem voltak benne patkányok, csak egerek”- derült ki, amikor arról kérdeztem, hogy emlékszik-e valami különlegességre. Nos, ez a bányász szempontjából, aki a föld alatt dolgozott fontos dolog volt! Nagybarcával ellentétben itt tudatos bányabezárást hajtottak végre. Ennek az oka, a nyugdíjas bányász elmondása szerint prózai volt:”kifutott a szénmező. Nagy területeket lefejtettek. Kimerült a bányatelek.”
S miután megbeszéltük a Nagybarca és Bánhorváti bányatörténetét visszatértünk a kezdetekhez, vagyis a közelségen kívül miért is lett bányász?
„Apám is ott dolgozott- említette első helyen Bodnár Miklós- a tanulással se volt gond, így amikor felmerült a kérdés, hogy hová is jelentkezzek adta magát, hogy a miskolci bányaipari technikumba. A Déryné utca végén lévő nagy épületben működött az iskola, 1957-ben 42-en jelentkeztünk, amiből 20-a, köztük engem vettek fel. Itt is fejeztük be a tanulmányainkat.”
Mint korábban említette 1961-92-közt aknász munkakörben, középvezetőként dolgozott több bányaüzemben is. Szerencsés korban lett bányász, amikor a gépesítés kiszorította a kézi munkát. „F5, F6…F8 vágathajtó gépeket használtunk a frontfejtésben. Ezek magyar fejlesztésű berendezések voltak, amelyeket licenc alapján a Szovjetuniótól Angliáig gyártottak”- mondta nem kis büszkeséggel az egykori aknász. S valóban! Utána néztem, 16 országba jelentették be a szabadalmat. A fejtőszerszám két henger alakú, egy irányban forgó marótest volt, a kitermelt anyagot (optimista esetben nagyrészt szenet, kis részt meddő kőzetet) az úgynevezett harácsoló karok terelték az ekéről a gépbe épített kihordó szalagra. A bányabiztonság szempontjából fontos, hogy a villamos berendezések sújtólég biztosak voltak vagyis szikramentesek. A hazai aknákat az Országos Bányagépgyár látta el a berendezésekkel.
Tehát a modern gépeknek köszönhetően a korábbiaknál könnyebb lett a bányászok munkája (régen a keskeny rétegekben előfordult, hogy térdelve csákányoztak, lapátoltak!), de azért így is emberpróbáló maradt, ezért is járt a nyugdíjkedvezmény a föld alatt dolgozóknak. Előbb 30 év föld alatti munka után, amit később leszállítottak 25 évre.
„A bánya kezdeményezte a nyugdíjazásomat. Meg volt a 30 évem és beadtam a kérvényt és megkaptam. Immáron 31. éve vagyok nyugdíjas”- zárta a visszaemlékezését Bodnár Miklós, aki az egyik utolsó mohikánja a bánvölgyi szénbányászatnak.
Csontos László
